Lehet, hogy apokaliptikus idők jönnek, lehet, hogy újra éren-nádon bujdosók leszünk. De lehet, hogy mi akadályozzuk a nagyfejűeket, hogy újra lángba borítsák a Földet.
Bizonyos, hogy Szent Iván havának első napján nagy tömeg lepi el majd Budapest utcáit, s a Margitszigetre menvén legfontosabb üzenete a sokaságnak a béke lesz, ami előfeltétele a szabadság s a nemzeti érzés megélésének napjainkban is. Előfeltétele az életnek is. Fontos, hogy mindezt azon a színvonalon élje meg és hirdesse a sokaság, s azzal a méltósággal, ahogy legjobb korszakainkban a nemzet tette, s ha a nemzet egészének nem is sikerült, legalább a legjobbjai tették. Volt olyan korszakunk, s talán van is, amikor a legszebb eszmékért kiállók szava jellemezte a nemzet egészének akarását, s volt olyan is, amikor összezavarodott minden, s a legjobbak is eltévedtek.
Az egészet nézni, az egészet képviselni: ez a történelmi feladat. Majdnem lehetetlennek látszik, mert valóban sokszor úgy tűnik, hogy a részlet fontosabb az egésznél. A részlet: érdek. Az érdekek összessége viszont koránt sem az egész. Az egész más szinten van, más dimenzióban. Ott nincs idő, ott az idő valóban egyszerre múlt, jelen, s jövendő. A négy hónapos legkisebb unokámnak éppen úgy van múltja általam, s nekem is van jövőm általa. Így él a nemzet az örökkévalóságban.
Ne várják, hogy ezt most pontosítsam. Sokan megpróbálták már az időt beazonosítani. Szent Ágostontól Einsteinig. Előbbi így fogalmaz:
„Tehát mi az idő? Ha senki sem kérdezi tőlem, akkor tudom. Ha azonban kérdezőnek kell megmagyaráznom, akkor nem tudom.” Számomra ez a korrekt álláspont. Einstein megfogalmazása bombasztikus. „A múlt, a jelen és a jövő közötti különbség csak illúzió, még ha oly makacs is.”
Ezt nem értem, nem tudom felfogni. Talán érzem. Ettől még igaz lehet, bár a relativitás ezen szintjén a valóságot teljesen kiszolgáltatják a „megfigyelőnek”. A megfigyelő pedig milyen könnyen odavetheti: „minden relatív”. „Hogy két esemény egyidejű vagy sem, a megfigyelőtől függ.” A megfigyelő akkor kívül van az időn. Talán ő a teremtő, amire Einstein is annyiszor utal. Lépjünk innen tovább. Vissza az érzelmekhez.
Bármennyire is furcsa, először a történelmünkben spontán összegyűlt polgári sokaság 1848. március 15-én fejtett ki jelentős hatást az eseményekre. Azelőtt hadba vonulni gyűltek össze például Dózsa György keresztje, Rákóczi zászlaja alá. Vitatkozni persze lehet: hányan voltak Petőfiék; miféle forradalmi tömeg az, amelyik délben hazamegy ebédelni; s ebéd után újra összegyűlve sem ont ki egyetlen csepp vért sem? Már akkor a „megfigyelők” fanyalogtak erősen, tőlük védte a forradalmat Petőfi:
„Sokan el akarják mozgalmainktól e nevet disputálni, és miért? Mert vér nem folyt. Ez csak dicsősége a dolognak, de a dolgot nem változtatja meg.”
Így van ez bizony. Mint ahogy az is igaz, hogy költőnk nem csak a királyoknak állított volna akasztófát, de Batthyány Lajosnak, s nyolc miniszterének is. Köztük Kossuthnak, Széchenyinek, Eötvösnek, Deáknak. Mi vakíthatta el ennyire Petőfit? Tán az érdek? Nem hinném. Érzelemnek és hitnek sem volt híján a költő. Mi lehetett hát, ami félrevezette? Megtévesztette. Talán, hogy úgy látta, a részletek sokaknak fontosabbak, mint az egész, s az egészről nyughatatlan elméje az egész emberiség megváltását vizionálta. Micsoda tanulság! Aligha van nála ékesebb szavú költőnk, ki a magyarságot, a magyar nemzetet megénekelte, de a részletekben elvakították a világmegváltás – szebb szóval: világszabadság – illúziói. S még ott volt szabadszállási affér is a választással.
Nagy tanulság ez minden szinten. A múlt, jelen és jövő makacs illúziójának szintjén, ami az idő, de a történelmi múlt szintjén is, ami egyáltalán nem azonos a megtörtént események puszta leírásával. Több kell. Az összefüggések, az érzelmek. A reformkor nemzedéke otthon volt e hazában, ahogy mi is otthon vagyunk. Egy ötvözetet alkot Batthyány és Petőfi. S éppen, hogy nem csak azért, mert 1849-ben mindketten életület adták a szabadságért és a hazáért. Azért is mert beléjük, s belénk is szövődött jónéhány nemzetek feletti érzelem is. Önmagunkkal vagyunk azonosak, magyarok és európaiak. Nem mi tesszük kockára Európát, s hogy kockára teszik, nekünk fáj a legjobban. Nekünk nincs más utunk, nem sodródhatunk az „angolszász” világhoz (mint Anglia egykori gyarmataihoz); nincs „szláv utunk”, sem „latin kielevenedésünk”, germán vagy csak skandináv régiónk.
Mi ragaszkodunk leginkább ahhoz az Európához, amely az emberi létezés legmagasabb színvonalát érte el a huszadik század hatvanas-hetvenes éveire. Talán egyedül anyagi szinten nem – ott az Egyesült Államok messze előrébb járt –, de minden más tekintetben igen. S akkor a magyar nem számított kis nemzetnek. Legfeljebb kis országnak. Vagyunk még néhányan – meglátjuk mennyien –, akiket nem kergetett kishitűségbe a traumák sora, amely ért bennünket a huszadik században, s ér ma is. Fenébe a „zsákutcás fejlődéssel”, az állandó balsorssal, a „nekünk nem is sikerülhet” mentalitással. Ki vele: ha béke lesz, a fejlődés sem állhat meg! Nem tudunk minden függést felszámolni. Gazdaságit is, politikait is. Most még nem.
Éppen ezért kényszerülünk az állandó nekilendülésre. Tudom, hogy fárasztó mindig elölről kezdeni, újrakezdeni. A huszadik században kilencszer kellett elölről nekiveselkedni, egészen az általánosságoktól. A legutóbbi megrázkódtatás óta egy emberöltő telt el. Romokat takarítottunk, haladtunk, emelkedtünk, fejlődtünk, de rengeteg erőt és időt elvesztegettünk. A mi nemzedékünknek sem adatott meg a semmiből, előzmények nélkül építeni a maga világát. Húztuk magunk után sok száz év traumáját, s leginkább a „szocializmus” romhalmazát. Anyagi, erkölcsi és szellemi romokat. S most megint itt a fenyegetés. Hamis pellengér, vírus, fojtogatás. S rosszkedvünkből már megint mítoszt csinálnának. Az egyedül maradók bűntudatát reánk erőltetve.
Béke, szabadság, nemzet. Lesz ott még egy szó a szigeten: szuverenitás. Ellentmondás? Tömeg és szuverenitás. Ezért használom a sokaság szót. A tömeg benyel, összemos, jellegtelenné tesz. De a sokaságban megmaradhat a belső szuverenitás. Amelyet néha jó megmutatni. Hogy nem bujdosik. Tudom, hogy ennek lerombolása eminens célja a velünk nem rokonszenvezőknek. Nagyon kell tehát vigyázni rá. Ez nem érzelmi kérdés. A hibákat nem menti a küldetés. Nem menti a múlt és a jövő sem. Ilyen értelemben az idő valóban relatív. Ugyanakkor az állandó vádaskodás elveszi az önbecsülést egy egész nemzedéktől, sőt a nemzettől.
A valóság meghamisítása nagyon megbosszulja magát. Egyedül maradni egy közösségben a véleményünkkel nem kellemes állapot. Nincs más út, mint erőt meríteni, ahonnan lehet: lelkes támogató sokaságból; az emberi öntudat teljességét képviselő látásmódból, amelyben ölelkezik az ősök küzdelme a jelen harcaival. Jó esetben támogatás jön váratlan helyekről is. Feljebbről, mint ahol a haza van, még annál is magasabbról, ahol Róma Püspöke elhelyezkedik. Pedig ő is azt mondja
„beszéljünk a békéről annak, aki háborút akar, megbocsátásról annak, aki bosszút hint el, befogadásról és szolidaritásról annak, aki eltorlaszolja az ajtókat és akadályokat emel, életről annak, aki a halált választja, tiszteletről annak, aki szeret (mást) megalázni, hűségről annak, aki minden köteléket elutasít, összekeverve a szabadságot a felületes, homályos és üres individualizmussal.”
Utóbbi megjegyzés minden bizonnyal a nemzetet elutasítóknak szólt, akik, mint H.G. Wells, a nemzetet a fejlődés szánalmas akadályának látták. Annyi bizonyos: a világállam éppen a világszabadsággal összeegyeztethetetlen. Az Európai Birodalom pedig az európai civilizációval, melynek alapja a történelem, nyelv, kultúra: azaz nemzet.
Rettenetes nyomás nehezedik az országra, nemzetünkre napjainkban. Sokszor volt ez így. Nemzeti értelemben tényleg csak meghajoltunk, de el nem törénk. Most már hajolni sem akarunk. Nem bírunk. Éppen mert sok volt már a hajolgatásból, a megalázkodásból. Ezt fejezi ki a mai sokaság. Lehet, hogy apokaliptikus idők jönnek, lehet, hogy újra éren-nádon bujdosók leszünk. De lehet, hogy mi akadályozzuk a nagyfejűeket, hogy újra lángba borítsák a Földet.
Kiemelt kép: Krĉ Viktor
