Nagyon nehéz már most is, de egyre nehezebb is lesz a keresztény politikai kultúra primátusát megtartani. Szalai Szilárd írása.
Bő egy héttel a botrányos olimpiai megnyitó urán a Vatikán keveset mondó, végtelenül tartózkodó szövegben határolódott el az utolsó vacsora transz áthangszerelésétől mondván, az sértő lehet a keresztény közösségek részére.
Persze a Vatikán részéről nem ez az első lelombozó reakció a kereszténység elleni morális, vagy nagyon is fizikai támadásokkal szemben: míg az egyház számos vezetője a szó szoros, de legalábbis átvitt értelemben mosdatja azok lábát, akik a kereszténység eltörlésére törnek, Európa egyre inkább az iszlám radikalizmus fészkévé válik.
És aki ez ellen felszólal, annak keményen fizetnie kell.
Most éppen 240 millió eurót, de lehetne ez 2.400, vagy 24.000 is, hiszen láthatóan teljesen önkényes alapon működik mára a jogállam.
Bár jelen írás nem az olimpiai megnyitóról szól, a párizsi dzsembori kiváló látleletét adja az egyház (politikai) állapotának.
Míg a világ megmaradt jóérzésű részét egyértelműen kiborította az utolsó vacsora transz verziója, a Vatikán egy hétig csendben szemlélte az eseményeket, mielőtt jelezték volna, egyetértenek a kritikus hangokkal, tényleg sértő lehetett a feldolgozás.
Mondhatnánk, hogy legalább megtörtént az elhatárolódás, nincs itt semmi látnivaló, folytassa mindenki, amit éppen csinált.
Csakhogy valójában éppen ez a hozzáállás vezetett el Európa immunrendszerének teljes leépüléséig, a demokratikus keretrendszerek feloldódásáig és a jogpozitivizmus szélsőséges bürokratizmusáig, ami a gyenge, ám erőszakos Európai Egyesült Államok birodalmi ambícióinak alapjait képezi.
A keresztény tanítás ugyanis nemcsak morális-filozófiai, de jogi vetülettel is rendelkezik.
A középkor homályos jogi viszonyrendszereiben csupán az egyházi jogrend volt többnyire állandó, koherens és kellően stabil a jogbiztonság korai formájának megalapozásához.
A keresztény filozófiából sarjad a természetjog gondolatrendszere is, ami a jogállam korai megfelelőjének is tekinthető, amennyiben a legfelsőbb szuverenitást az isteni teremtett rendnek tulajdonítja, és amely gondolatból következően az ember alkotta törvények felett áll – és ilyen formán azok kötelesek megfelelni – az isteni igazságosság követelményeinek.
Egyszerűbben szólva, az írott törvény nem mehet szembe a teremtett renddel, az a törvény ugyanis akkor nem érvényes törvény.
Erre a gondolatrendszerre alapítva lehetett például a náci háborús bűnösöket felelősségre vonni a háborút követően. Tekintve, hogy a náci vezetők például a koncentrációs táborok megszervezésekor a hatályos német jogszabályoknak megfelelően cselekedtek, elvileg nem lehettek volna számon kérhetőek.
Ugyanakkor mivel ezek a jogszabályok a teremtett renddel – és a jog szellemiségével– ellentétesek, a felelősségre vonás lehetővé vált.
A fenti, elsőre talán homályos okfejtésből kitűnhet, hogy az egyház Európában nemcsak egy kulturális elem, hanem a mindennapi életünket, az általunk tapasztalt jogi, politikai rendszereket is alapjaiban megszabó entitás. Az állam és az egyház bár el lehet választva egymástól, sőt a napi politikai diskurzusból teljesen partra is kerülhetett a vallás, de magába az európai politikai kultúrába épült bele olyan szinten az egyház, amelyet csak az általunk megszabott politikai rend teljes felrúgásával lehet elérni.
Ezt látjuk a brüsszeli intézményrendszer túlbürokratizált jogpozitivizmusában, amellyel az írott jogot – függetlenül annak tartalmától, a társadalomra gyakorolt hatásától, vagy akár csak az igazságosságától – a teremtett rend, vagy ha úgy tetszik, az általunk megszokott európai politikai normák fölé helyezi.
Mindennek a legperverzebb megnyilvánulása pedig a jogállamiság kérdése, hiszen míg a keresztény-természetjogi megközelítésben az isteni igazságosság, vagyis a teremtett rend egy gerincet a jogállam tartalmiságának fogalmához, addig a pozitivista megközelítésben a jogállam egy keret, amelyekbe bekerülnek fogalmak, amelyek választható módon rendeződnek át koroktól, vezetőktől és lelkülettől függően.
Ha úgy tetszik, Brüsszelben most éppen a gombhoz varrják a jogállamisági kabátot.
Merthogy most például éppen az a jogállami, ha azokat a tagállamokat bírságoljuk, amelyek megállítják az illegális bevándorlást. Pontosabban a déli illegális bevándorlást. Hiszen ha Oroszország felől érkezik a migráns, akkor jogállami géppisztoly tusát kap, ha pedig Magyarország felől, akkor náci igazoltatást. Vagy legalábbis így látják Brüsszelben a bevándorlás problémakörét.
Az, hogy jelenleg 240 millió eurós az a büntetés, amit a határok védelméért kapunk, pedig önmagában csak egy szám, amire valaki jogállamian rábökött a számológépen.
Ez lehetne a fele, vagy a százszorosa is. Teljesen mindegy, hiszen egy a természetes renddel szembemenő, büro-jogállami kreálmány alapján megfogalmazott önkényes bírságról van szó, ami csak azért merülhetett fel, mert a keresztény gondolat megrendült Európában.
És persze lehet itt integrációval dobálózni, de amikor Svédország lakosságának több mint 10 százaléka gyakorló muszlim, Franciaország pedig már népesebb muszlim közösségnek ad otthont, mint némelyik arab ország, akkor nagyon nehéz, sőt egyre nehezebb lesz a keresztény politikai kultúra primátusát megtartani.
Márpedig a szúfik nem lesznek ilyen visszafogottak, ha iszlám vallási jelképeket gyaláznak meg, ahogy a sharia jogrendet sem az átlag eurokratának találták ki. Bár persze ki tudja? Brüsszelben azért elég jó viszonyt ápolnak egyes katari sejkekkel.
