„Amelyik nemzet a múltját nem ismeri, az a jelenét sem érti, s a jövőjét meg nem teremtheti!”

Európának szüksége van Magyarországra … amely soha nem hagyta magát legyőzni

Attól a naptól kezdve, hogy az Árpád vezette törzsek visszavették jogos tulajdonukat, a Kárpát-medencét, népünk állandó támadásoknak van kitéve. 1100 éves múltunkat kutatva azt láthatjuk, hogy csak nagyon ritkán adódott egy-egy nyugodt, békés időszak a magyarok történetében, amikor építkezhettek, életüket a fejlődésnek szentelhették. Itt, Európa közepén Nyugatról, Keletről és Délről folyamatos támadások érték a Kárpát-medence magyarjait. Történelmünk nem más, mint önvédelmi és függetlenségi harcok sorozata.

Honfoglalás 895-907 között
Az Árpád vezette hét törzs és a csatlakozó kabarok, amikor megérkeztek a Kárpát-medencébe, számukra nem idegen földet foglaltak vissza. Ma már nem lehet komoly történészi vita tárgya, hogy népünk a szkíta népek nagy családjához tartozik. Ez pedig azt jelenti, hogy amikor a szkíta hunok (4-5. század), majd később az avarok (7-8. század) uralták a Kárpát-medencét, a 9. században érkező magyarok nem tettek mást, mint a korábban itt élt rokon népek földjét népesítették be újra.

A mai európai ember számára hihetetlen, hogy a 9-10. században élő keleti kultúra népei – köztük a magyarok – számos területen fölülmúlták a nyugati népekét. Gondoljuk el, hogy a sztyeppei nomád népek képesek voltak száz meg száz kilométereket vonulni – hegyen, völgyön, mocsarakon, folyókon át –, miközben óriási állatállományt terelgettek, legeltettek. Ehhez kivételes fegyelemre, fizikai állóképességre, bátorságra, alkalmazkodóképességre és természetesen a fegyverforgatás széles tárházának ismeretére volt szükség. Ehhez a vándorló életkörülményhez alakították ki többek között a szállásaikat, az élethez szükséges eszközeiket, a ruházatukat, étkezésüket.


Nem lehet egy népet – mint tették ezt korábban a magyarral – barbárnak és pogánynak nevezni, amelyik olyan szellemi és tárgyi tudással rendelkezett, mint honfoglaló őseink. A nyelv, a zene és a népmese páratlanul gazdag világáról, a rovásírásról már korábban tettünk említést. A szellem emberei a gyógyító és látó (tudó) táltosok voltak. Ők többek között a gyógyítás, a természet ismeretének, a kultikus táncoknak, továbbá a hitvilág nagy tekintélynek örvendő ismerői és művelői voltak. Őseink étkezési kultúrája is nagyon változatos képet mutatott. A pásztornépek inkább főztek, mint sütöttek, ami a többféle edény használatát követelte meg. Az étkezési kultúra magas szintjét jelezte a hosszú vándorúton használt „zacskós leves” (szárított, porrá tört hús, amit forró vízzel felengedtek).

A tejtermékek, a hús-, zöldség- és gyümölcsfogyasztás természetes módon kialakult rendjére ma azt mondanánk, hogy az egészséges életmód alapjául szolgált. (Alantas rágalom, hogy a fogyasztásra szánt húst a nyereg alatt puhították volna. Azok a hússzeletek a ló hátsebének gyógyítását szolgálták.) A szőlőtermesztés tudománya pedig a jó minőségű bor készítésének alapját teremtette meg. (Cey-Bert Róbert írásai alapján.)


A tisztálkodás és a ruházat terén is jócskán megelőztük a már korábban Európába betelepedett népeket. Bizánci írástudók jegyezték fel, hogy a császárvárosba követségbe látogató magyarok csappal felszerelt bőrtömlők alá álltak és „zuhanyoztak”. A sztyeppei népek nadrágot (gatyát), inget, kabátot, övet, különféle csatokat, süveget, csizmát viseltek. Az ókori és a kora középkori (művelt görögök, rómaiak, nyugat-európai nemesek) népek nem ismerték a varrott ruhát, mint ahogy a kengyelt sem. A lovaglást és a lóhátról történő íj- és szablyahasználatot az avarok, majd a magyarok terjesztették el Európában.

A 9. század végén és a 10. század elején azonnal megkezdődött a magyarok honvédő harca a germán, a bizánci, illetve szláv népek támadásai ellen. Egy nagyon fontos történelmi tényt ne feledjünk el. Különösen a környező országokban élő értelmiség vezetői a mai napig hangoztatják, hogy a már korábban itt élő szlávokat és más népeket az Árpád vezette magyarok leigáztak, elűztek földjeikről. Ez nem igaz, különösen nem igaz a 9-10. századi, vagy azt megelőző politikai, történelmi helyzet ismeretében. Ez a harc, a népek egymás elleni területfoglaló háborúja hatezer éve zajlik. Európában, különösen annak középső és keleti területein (vikingek, mórok, frankok, más germán népek, szlávok) ez az időszak a területfoglalás, az országalapítás korszaka volt. A Kárpát-medencében azonban – beleértve a rómaiakat is – elsőként a magyaroknak sikerült maradandó államot alapítani. Őseink, élve a vándorló nomád hadviselés tapasztalataival, a megelőző hadjáratok fontosságába vetett hitével és erejével, felderítették Európa nyugati és déli területeit. (Ezt nevezi az idegen kézzel, ellenséges érzülettel vezérelt történetírás a pejoratív jelentéssel bíró kalandozásoknak. Bezzeg az európai történetírás a 8-9. századi iszonyatos véráldozatokkal járó frank rablóhadjáratokat nem nevezi kalandozásoknak. Sem a még korábban történt mór és a viking hadjáratokat, amelyek időben megelőzték, a pusztítás nagyságában pedig jóval meghaladták a magyar hadi műveleteket.)

 

 

Európa úgynevezett nyugati országainak nagy szerencséje volt, hogy a kontinens közepén a magyar állam ezer éven át a védőpajzs szerepét játszotta a keletről érkező támadások megállításában. (Gondoljunk a bizánci behálózó politikára, a mongol (tatár) invázióra, a török hódításokra, végül a szovjet-orosz diktatúra kiépítésére.) Nyugat hatalmai a németekkel, a gazdag észak-itáliai városállamokkal és a pápával az élen a számukra védelmet nyújtó magyarokat minden alkalommal felhasználták céljaikhoz. Azonban hazánknak, sakknyelven szólva csak a gyalog szerepét szánták.

A harcmezőkön a magyarok vére folyt, eközben a német, az itáliai, a francia, a spanyol települések fejlődtek, gazdagodtak. Mindez nem volt elegendő számukra, folyamatosan törekedtek a Magyar Királyság gazdasági erejének gyengítésére, önállóságának felszámolására. Népünk ebbe az elnyomásba soha nem tudott beletörődni. Erről szólnak a magyar szabadságharcok, amiket hol a nyugati, hol a keleti „gyarmatosító” törekvésekkel szemben vívtunk. A későbbiekben számba vesszük a legjelentősebb, a magyar önállóság felszámolására irányuló idegen támadásokat.

 

A honfoglalás ezredik évfordulójára 1896-ban Magyarországon nagy ünnepségek keretében emlékeztek meg. Ennek egyik szép emléke a hét millenniumi emlékmű volt, amelyek közül ötöt 1920 után a csehek, a románok és a szerbek szétdúltak, leromboltak. Csupán az a kettő maradt épségben, amelyek a trianoni (csonka) ország területén maradtak.

Az eddig megjelent részek itt olvashatók: 1., 2., 3., 4., 5.

Szerző: Bánhegyi Ferenc

(Címkép forrás: Indafoto.hu)