A korona világháborús és háború utáni hányattatásairól tömören és szakszerűen beszél az 1990-ben elhunyt Bölöny József.

A közjogász és történész több alkalommal szerencsésen fejtette ki nézeteit mind a Szent Korona története, mind – különösen – a Szentkorona-tan története ügyében, még a két világháború között, amikor legitimista szemlélettel, a tények szigorú tisztelete alapján érvelt közjogi kérdésekben. Őt idézzük 1978-ban megjelent cikke részletével, amelyet a Szent Korona 1978. január 5-i visszatérésekor közzétett tudósítások és más írások helyesbítésének szándékával jelentetett meg a Történelmi Szemlében:

“A korona és a koronázási jelvények utolsó vándorútja

A legutóbbi távolléte előtt szentségtörő kezek felhasználták még a koronát annak megkísérlésére, hogy legalizálják a nyilas puccsot és ünnepélyessé tegyék a “nemzetvezetői” eskütétel komédiáját. A korona és a koronaőrök ezzel kapcsolatos szerepéről Radvánszky Antal számol be a 2. pontban feltüntetett munkájában.

Radvánszky Albert báró koronaőr a következőket jegyezte fel 1944. november 4-nek eseményeiről: “Perényi (a másik koronaőr) hozza fel a koronát a várba (a márványterembe) és a hivatalos aktus után (Szálasi eskütétele) ismét visszahelyezték azt a vasládába”, visszavitték őrzési helyére, a várpincébe. Zárójelben a következő megjegyzést fűzte ehhez Radvánszky koronaőr: »Október 25-től november 6-ig Radvánszky Albert vakbél-irritációval kórházban feküdt és semmiben sem vett részt«. Radvánszky ugyanis diplomatikusan beteget jelentett, mert nem akart jelen lenni Szálasi hivatali eskütételénél, aki ragaszkodott hozzá, hogy az esküt a Szent Koronára tegye le.

Perényi koronaőr ezzel szemben azt az álláspontot képviselte (ezt Radvánszky Albert említette nekem – mondja tovább Radvánszky Antal – egy beszélgetés alkalmával 1948 nyarán), hogy Szálasi mindenképpen hatalmába tudja keríteni a koronát, mivel a korona már nem volt a lezárt páncélkamrában, hanem csak a vasládában, melynek eredeti kulcsa a miniszterelnökségen volt. Ezért nem akarta elhagyni a koronát és annak az állásfoglalásnak adott elsőbbséget, hogy elkísérje azt az eskütételhez. Hiábavaló lenne azon vitatkozni, hogy Szálasi már akkor (1944. november 4-én) megkockáztatta volna-e egy koronaőr közreműködése nélkül felhozatni a koronát a várpincéből a királyi palota márványtermébe.

Nem nélkülözi az érdekességet az sem, hogy mindkét koronaőr tagja volt a felsőház elnökségének – Perényi mint elnök, Radvánszky mint első alelnök –, amely az eskütétel előtti napon, november 3-án tüntetőleg lemondott testületileg, úgyhogy az eskütétel napján a felsőház már csak korelnök vezetésével működhetett.

Mikor és milyen körülmények között hagyták el ezután az országot a történelmünkben leghosszabb ideig tartó és legmesszebb vezető útjukra a korona, és a jelvények közül a jogar, az országalma és a koronázási kard?

Erre a kérdésre szintén az 1963-ban Budapesten elhunyt utolsó koronaőr, Radvánszky Albert báró feljegyzései és szóbeli közlései nyújtják a leghitelesebb választ. Az előbbieket vázlatosan ismerteti Komjáthy Miklós az Országos Levéltárban található, 1945. december 20-án készült gépelt példány nyomán (Élet és Tudomány, 1978. jan. 6.), úgyszintén a néhai koronaőr unokaöccse, Radvánszky Antal a jelenleg – közlése szerint – az Országos Levéltárban P 56675, fasc. 4. szám alatt elhelyezett feljegyzésekről még a koronaőr életében készített kézírásos kivonat és nagybátyjának személyes közlése alapján (id. m.)

November 6-ról feljegyzi a koronaőr, hogy a koronaőrség Veszprémbe vitte a koronát a Magyar Nemzeti Bank óvóhelyére. Ez a koronaőrök és a Szálasi-kormány egyetértésével történt. A vasládát a koronaőrök lepecsételték, mielőtt átadták elszállítás végett a koronaőrség parancsnokának. November közepén a koronaőrök ösztönzésére a koronázási palástot a pannonhalmi bencés főapátságra vitték és Kelemen Krizosztom főapátnak adták át megőrzésre és oltalomra. (A tokjában üveg alatt kifeszített palástot falra akasztva őrizték Pannonhalmán egy nehéz függöny mögött.) Szőllősi miniszterelnök-helyettes is elkísérte a palástot Pannonhalmára. Ezt az alkalmat felhasználták a koronaőrök, hogy nyomatékosan közöljék vele azt a kívánságukat, hogy a szent koronát és a többi koronázási jelvényt is átszállítsák Pannonhalmára.

Mindszenty József veszprémi püspök erőteljesen támogatta kívánságukat és átadta Szőllősinek Serédi bíboros-hercegprímásnak e tárgyban hozzá intézett levelét. Szőllősinek egy mellékesen elejtett megjegyzéséből következtettek arra a koronaőrök, hogy a nyilaskeresztes kormány a katolikus magas klérus legitimista beállítottsága miatt ellenezte a korona pannonhalmi megőrzését. A koronaőrök azért akarták ezt a megoldást elfogadtatni a kormánnyal, mert a főmonostor a Nemzetközi Vöröskereszt védelme alatt állott és ők, a koronaőrök, esküjükhöz híven “meg akarták tartani a koronát az országnak”. A fejlemények teljes mértékben igazolták a koronaőrök álláspontjának helyességét.

December 6-án a nyilaskeresztes kormány a már az 1715: XXXVIII. törvénycikknek a »fenyegető veszély vagy szükség esetére« utaló szakasza alapján a szent koronát a koronaőrök tudta és beleegyezése nélkül az osztrák határ mellett fekvő Kőszegre vitette. Említésre érdemes, hogy még a nyilaskeresztesek de facto kormánya is súlyt helyezett legalább a jogosság látszatának a megőrzésére ennél a cselekedeténél, ezért utólag írásban értesítette a koronaőröket, akik ezt december 8-án kapták meg. Már másnap elindultak gépkocsin Kőszegre a korona után. Útközben megálltak Sopronban, ahol akkor a Szálasi-kormány tartózkodott, hogy újból megkíséreljék rábírni a kormányt a koronának Pannonhalmára vitelére. A kormány megtagadta ezt és »hatalmi eszközei alkalmazásának terhe alatt megakadályozta a koronaőröket a továbbutazásban«. Szóbelileg azonban megígérte nekik Szőllősi miniszterelnök-helyettes, hogy a koronát Kőszegen elássák; erről azonban ismételt szorgalmazásuk ellenére sem adott írásbeli közlést. Így csak 1945 tavaszán tudták meg a koronaőrök, hogy a koronát külföldre vitték.

Radvánszky Antal a szent korona misztikus erejének kissé groteszk példájaként említi meg ezzel összefüggésben azt a szélesebb körben ismeretlen tényt, hogy Ausztria amerikai megszállási övezetéből Szálasi “külügyminisztere” a menekült kormány nevében »jegyzéket« intézett az amerikai külügyminisztériumhoz 1945 június elején vagy május végén, amelyben azt indítványozta, hogy a menekült Szálasi-kormánnyal tárgyaljanak Magyarország sorsáról, mert ez még »a száműzetésben« is gyakorolja a teljes állami szuverenitást, mert birtokában van most is Szent István koronájának. Nevetve mutatta neki ezt az írásművet 1945 nyarán Svájcban Mr. Tyler, aki 1938-ig népszövetségi pénzügyi főbiztos volt Magyarországon és akinek, mint a magyar ügyek szakértőjének adták át ezt véleményezésre az ausztriai USA megszálló hatóságok.

A korona és a koronázási jelvények további sorsáról összefoglaló áttekintést nyújt Zsiday Csaba Budától Augsburgig című cikkében (Magyarország, 1978. jan. 8.). Megszólaltatja a Pajtás Ernő ezredes, parancsnok vezetésével amerikai fogságba esésükig a koronát kísérő és már 8, később 6 főre olvadt koronaőrségnek szerinte utolsó élő tagját, Bunda Józsefet is, akinek közlése szerint december 11-én vitték egy ponyvás teherautón a koronaládát Veszprémből Kőszegre; 18-án lépték át az osztrák határt és a Salzburg melletti Mattsee községbe mentek. Itt a nyilasok erőszakos fellépése és a front közeledése miatt a korona és a jelvények elásása mellett döntöttek, ami május 5-én meg is történt a tóparton. Az egykori augsburgi kihallgató-csoport vezetőjének emlékiratai szerint az amerikaiak felkutatták az elásott koronát, »amelynek belseje, bélése – a szövetrész – már teljesen el volt rothadva, ki is kellett szedni belőle«.

Ehhez a most idézett közléshez meg kell jegyezni, hogy ezzel természetesen semmiféle károsodás sem érte a koronát, mert abba minden koronázás előtt a megkoronázandó király feje méreteinek megfelelő bélést készítettek. A korona kerülete 72 cm, tehát mintegy 10–20 centiméterrel meghaladja a férfi fejméretet. Ennek áthidalására szolgált a süvegszerű, különleges bélés, az ún. koppa, melyet a legutóbbi két koronázásra 1867-ben és 1916-ban a Váci utcai Pórfi-féle kalapüzlet tulajdonosa készített. A tönkrement és kiszedett bélés tehát csak az 1916-os koronázásra készült.

A 7. hadsereg parancsnoka megengedte Pajtás ezredesnek, a koronaőrség parancsnokának, hogy a koronát elkísérje, amikor beszállították Frankfurtba. 1956. augusztus 22-én az Actio Catholica egy magyar-német feliratú emléktáblát helyezett el Mattsee-ben a plébánia falán ezzel a szöveggel: »Itt őrizték 1945-ben a Magyar Szent Koronát«. .

Jelképes epizódja a Szent Korona sorsának a Csehszlovák kormány 1946. április 10-én a nagyhatalmaknak átadott jegyzéke, amelyben a trianoni határ megváltoztathatatlanságának elismerését, a magyar nemzetiségűek Csehszlovákiából való áttelepítését, a pozsonyi hídfő átadását és – mint ki nem mondott garanciát – “Szent István koronájának, a revizionizmus jelképének” az Egyesült Nemzetek Szervezetének Múzeumába való elhelyezését követeli. A magyar nemzet megalázását így kötötték össze a Szent Korona megalázásának kísérletével. Aki láncot akar tenni a magyar nemzetre, fogságba veti a koronát!