Lóránt Károly közgazdász írása.

Sukoró, ahol élek, nem egy világváros, itt az emberek, ha találkoznak az utcán, köszönnek egymásnak, amire leginkább séták alkalmával kerül sor, amikor – főleg az idősebb generáció – egészségügyi sétáját végzi, az előkelőbbek kutyasétáltatással egybekötve.Ilyenkor rövid beszélgetésekre is sor szokott kerülni, ami általában az időjárás körül forog, vagy pedig az állatok, elsősorban a kutyák okosságáról.

Bár nekem csak egy macskám van, a Cicmic, aki még évekkel ezelőtt valamelyik szomszédból csatlakozott hozzám, a Csányi-féle könyvek buzgó olvasása miatt kutya-témákhoz is hozzá tudok szólni.

Így esett a minap, hogy egy utcabéli kutyatulajdonossal beszélgetésbe kezdtünk. A velem nagyjából egykorú úr, miután a kutyák és a macskák dolgait megbeszéltük, a társalgást magasabb szintre kívánta emelni, és azt mondta „ezek lopnak”. Meglepett a beszélgetés ilyen fordulata, de némi gondolkodás után azt válaszoltam, hogy azok meg loptak és lopni fognak. Miután ily módon a „lopni” ige többes szám harmadik személyű ragozásának összes igeidejét kimerítettük kölcsönösen beláttuk, hogy jobb, ha megmaradunk a kutyák és macskák világánál.

Az eset azonban elgondolkodtatott, hogy mi motiválhatja az egyes embereket, amikor politikai pártok között döntenek. A régi angol vicc szerint, amikor John Smitht megkérdezték, hogy miért szavazott a munkáspártra, azt válaszolta, hogy mert már az apja és a nagyapja is arra szavazott és ő egy hagyománytisztelő konzervatív ember. Kétségtelen, hogy a családi tradíciók, az a környezet, amibe beleszülettünk számít. De mintha ez is fellazulna most.

A fiatalabb generáció sokkal inkább hajlamos elfogadni azt a szélsőséges liberális, individualista felfogást, amely szerint csak saját maga számít, egy élete van, azt tesz vele, amit akar, és olyan, hogy közös érdek, hogy társadalom, nem létezik. A „haza” vagy németül „heimat” szó, illetve a hozzá tartozó jelentés és vele együtt a nemzetállam a tiltó listára került, és az ifjúság hajlamos elfogadni ezt az ideológiát, amire persze a környezete is sarkallja.

Amikor Brüsszelben éltem, egy multinacionális cégnél dolgozó magyar család meghívott ebédre. Ugyanannál a cégnél voltak, de már a harmadik országban, a gyerekeik egymással angolul beszéltek, nyilván mindenütt angol iskolába jártak. Nekik a „haza” fogalma vajon mit jelenthet? Talán valami olyasmit, hogy iskola után „haza” megyünk (go home).

Én az átkos Rákosi-féle kommunista rendszerben voltam kisdiák, de „szocialista hazafiság” ott is létezett, olyan verseket tanultam, mint Petőfinek A magyar nép című verse, ami így végződik „Haza és szabadság, ez a két szó, melyet először tanuljon dajkától a gyermek, és ha a csatában a halál eléri, utószor e két szót mondja ki a férfi!” És ezt mi gyakoroltuk is 1956-ban. Nem tudom egy 2000 után született fiatallal meg lehet-e értetni, hogy milyen mámorító érzés volt, amikor tíz napig úgy gondoltuk, szabadok leszünk: szabad, független, semleges Magyarország! És sokan az életüket áldozták érte.

A lopáshoz visszatérve nekem, aki fő munkahelyemen országos ügyekkel foglalkoztam, nem jelent semmit, mert ha úgy vesszük, az egész privatizáció lopás volt, és még jó, ha elloptak valamit, mert az legalább megmaradt, szemben a lerombolt vállalatokkal, a másfél millió megszűnt munkahellyel. Persze az senkinek sem tetszik – nekem se – ha az újonnan lett tulajdonosok kihívóan mutogatják gazdagságukat, lecserélik öregecske feleségüket vagy kicsapongó életet élnek.

És persze van számos kérdés, amelyben a kormány jogosan kritizálható. Számomra ilyen például az egykulcsos jövedelemadó, mert szerintem teljesen feleslegesen adtak a gazdagoknak évi 600 milliárd forintot, azt inkább az egészségügyre és az oktatásra kellett volna fordítani.

De ezzel szemben áll, hogy a 2010-ben kormányra került Fidesz, keserves küzdelemmel a nemzetközi pénzvilággal szemben, kihúzta az országot abból az adósságcsapdából, amelybe a Gyurcsány-kormány és elődei belevitték. A devizaadósokat, vagy legalábbis jelentős részüket, ki tudta menteni a legkétségbeejtőbb helyzetből, a foglalkoztatást sikerült ismét a rendszerváltást megelőző idők szintjére emelni, a gazdasági növekedés beindult, az ország külső és belső egyensúlyi helyzete megszilárdult.

És ez akkor is igaz, ha a Covid-19 következtében most egyensúlyi problémák jelentkezhetnek, és az infláció is gyorsulóban van. De amit én gazdaságpolitikai szempontból a legpozitívabbnak tartok az az, hogy a kormány igyekszik nemzeti kézbe visszaszerezni a korábban felelőtlenül külföldieknek privatizált nemzetgazdasági jelentőségű vállalatokat.

És vannak olyan kérdések, amelyekben én egyértelműen kiállok a kormány politikája mellett, ilyen a bevándorlás kérdése. Nyugat-Európa e szempontból már lényegében elveszett, hadd idézzem e kérdésben a legilletékesebbet, Angela Merkelt 2010-ből: „Azzal áltattuk magunkat egy darabig, hogy nem fognak maradni, de nem ez történt… azután azt kezdtük mondogatni, hogy fogadjunk el egy multikulturális koncepciót, és éljünk boldogan egymás mellett, és legyünk boldogak, hogy egymással élünk. De ez a felfogás elbukott, és végképp elbukott” (forrás: The Guardian, 2010. október 17.).

Magyarországot és ennek keretében Orbán Viktort hihetetlen sok támadást érte a kerítés miatt, ami most Litvánia esetében uniós támogatást élvez. Mi lenne, ha azt csinálnánk, amit a dánok, akik Ugandába igyekeznek kitelepíteni a menedékkérőket? Végtére mindegyik választott kormány, jobb, vagy baloldali, rájön, hogy a multikulturalizmus nem működik, és kénytelenek ennek megfelelő politikát folytatni. Csak a sehová sem tartozó nemzetközi „elit” és a mögötte lévő pénztőke szorgalmazza sajtóján és „civil” szervezetein keresztül a bevándorlást, de hát már Marx megmondta, hogy a tőkének nincs hazája. Ha semmivel nem értenék egyet, amit a kormány csinál, csak a bevándorláspolitikával, akkor is a kormányt támogatnám, mert – mint történelmi példák bizonyítják –idővel a nemzeti vagyon tulajdonviszonyai átrendezhetők, a bevándorlás kialakította helyzet azonban visszafordíthatatlan.

Hasonló példa az a Lukács Györgytől Theo­dor Adornón és a frankfurti iskola más képviselőin keresztül Karl Popperig tartó és a hagyományos kulturális értékek felszámolására irányuló filozófiának való ellenállás, amely ebben a pillanatban a genderideológia elleni küzdelmet jelenti.

Az említett példák igazolják, hogy ma nem a jobb és baloldal között megy a harc és nem jobb, vagy baloldali pártok, vagy politika között kell választani, hanem a nemzetállam, a „haza” megtartása, vagy annak felszámolása között. Ezt a legifjabb választók kevéssé érzékelik, ezért az idősebbeket kell megnyernünk, közöttük azokat is, akik magukat a baloldalra sorolják.

Még a kétezres évek elején készítettem civil szervezetek körében egy felmérést arról, hogy milyen Európát akarunk, ennek egyik kérdése volt, hogy európai egyesült államok legyünk-e vagy nemzetállamok együttműködése. A válaszolók nyolcvan százaléka az utóbbira szavazott (egyébként európai szinten is hasonló az arány). A civil szervezetek legbaloldalibb képviselője a Münnich Ferenc (később Május 1) társaság száz százalékban a nemzetállami együttműködés mellett foglalt állást.

A jövő évi választás sikere elsősorban azon fog múlni, hogy a kormánypropaganda mennyire tudja a baloldali érzelmű, de egyben a hazájához ragaszkodó választói réteget megnyerni.

Lóránt Károly

(A szerző közgazdász. Címkép: Magyar Hírlap)