A béke napjaiban, olyan könnyen ítélkezünk azok felett, akik valamiért háborúskodnak. Könnyen mondjuk ki, hogy az ember, aki háborút kezd, az rossz. Pedig, amikor az életünkre nézünk, mégis azt tapasztaljuk, hogy mi magunk sem tűrjük könnyen az igazságtalanságokat, vagy akár csak azt, amikor anyagilag megrövidítenek minket.

Sőt, ha arra gondolunk, amikor tudtuk, hogy tiltott helyen parkolunk, vagy rossz sebességet választunk, és mégis e szerint cselekedve, megkaptuk a büntetésünket, talán akkor sem voltunk egészen nyugodtak. Talán akkor sem mondtuk, hogy „végül is, igazságos”. Még akkor is nehezen viseljük ezeket, ha tudjuk, jogos volt a büntetés.

Pénteken ünnepeltük Boldog XI. Ince pápát, aki kereszteshadat szervezett. Manapság azt szokás mondani, hogy az Egyház bűnei közé tartozik a keresztesháború. Korunkra jellemző, leegyszerűsítés ez, amely nem igazán gondol bele abba, hogy mit is jelentettek ezek a háborúk annak idején. Már most érdemes leszögezni, hogy voltak túlkapásai a kereszteshadaknak, amelyekért nem véletlenül, bocsánatot is kért Szt. II. János Pál pápa. Sajnos, mivel a hadakat is emberek alkották, voltak bűnös, olykor nagyon súlyos cselekedeteik is.

Azonban, maga a keresztesháború egy defenzív háború fajta, amelynek célja és lényege, hogy a muszlimok által megszállt, és sanyargatott területek keresztény, és olykor zsidó lakosságát felszabadítsák.

Ez azt is jelenti, hogy a szándéka és célja jó volt. Amikor Budapesten élve szidom a kereszteshadakat, talán jó lenne belegondolnom abba, hogy ezekben a hetekben fogjuk ünnepelni nem csak azt a pápát, akinek a szabadságunkat köszönhetjük, hanem azokat a győzelmeket is, amelyek által hazánkban is elindult a felszabadulás, és véget érhetett a török vész.

A háborúkat a békét kedvelő emberek nem szokták szeretni. A kereszténység vágya és szándéka is eredendően a békére irányul. Azonban maga Jézus is mondja, hogy van, amikor fel szabad, vagy fel kell vennünk a harcot az igazság és az emberek védelmében. Természetesen, ha igazságos háborút akarunk vívni, ha van is olyan, az biztosan arányosnak kell, hogy legyen.

Nem mehetek karddal az ellen, aki csupán a szavaival ostromol engemet. Azonban keresztényként is jogunk van az önvédelemhez. Fel szabad szólalni azok ellen a folyamatok ellen, amelyek a világunkat rombolják, vagy a hitünket, pláne az életet támadják.

Érdekes kérdés, hogy miként lehet keresztényként ennek a világnak a javaihoz viszonyulnunk. Az egyik biztos pont, hogy a szívünkkel nem szabad elköteleződnünk ehhez a mulandó világhoz. Az is biztos, hogy munkálkodnunk kell ennek a világnak a felemelkedésén. Nap, nap után kell keresnünk azt a törékeny egyensúlyt, amely ebben a világban igyekszik a maradandókhoz hidakat építeni. Szent István királyunk felajánlotta a koronát, s vele az országunkat Istennek. Ez a felajánlás, ez az összekapcsolódás az, amit nekünk is keresnünk kell. A Szűzanyát az égbe emelte Isten, benne az anyagi világ átlényegülésének tanúi lehetünk. Valahol ide van meghívva minden, ami az emberi természethez tartozik.

A keresztény ember többre értékeli a lelki javakat, mert azok Istenhez tartoznak, de nem veti meg a testi valóságot sem, mert a test a Szentlélek temploma. A hívő ember átlényegíti magában a mulandóságot.

Amikor emlékezünk arra, hogy voltak emberek, akik életüket áldozták miértünk, hogy mi szabadon kereshessük a kapcsolatot Isten felé, talán jó hálát adva imádkozni, beteljesíteni azt a szabadságot, amit kaptunk. Innen nézve puszta képmutatásnak tűnik megvetni és eleve rossznak nevezni a keresztesháborúkat, hiszen mi magunk is abból nyertünk békét.

Molnár Miklós / vasarnap.hu

Kiemelt kép: evangelikus.hu