Megnéztem az Áldozatok 2006 című, az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülését követő napokban, hetekben, aztán az 1956-os forradalom és szabadságharc 50. évfordulóján történtekről szóló dokumentumfilmet.
Ezzel, ahogyan az Elk*rtukkal kapcsolatban is, a film munkálatainak kezdetéről szóló hírek megjelenése után áthatotta a magyar nyilvánosságnak a tíz éve folyamatosan a lét-nemlét határán táncoló, elnyomott, ám igen kiterjedt részét az a hangsúlyos vélemény, hogy propagandafilm készül.
Tartott ez mindaddig, amíg egy ponton Skrabski Fruzsina, a film rendezője, producere közzétette, hogy az alkotásban részt vesz az Index egykori újságírója, az Átlátszó alapító-főszerkesztője, Bodoky Tamás is, aki Túlkapások címmel írt könyvet a 2006-os rendőri intézkedésekről, és aki úgy szállt bele a projektbe, hogy ha propaganda lesz, kilép. Ezzel bot került az olajozottan guruló kerék küllői közé. Hirtelen lejjebb csavaródott a kórus potmétere, amelyik minden esetben gondolkodás és mérlegelés nélkül propagandát kiállt, ha a magyar baloldal elmúlt harminc év során tanúsított működésének bármilyen kínos, visszás, tűrhetetlen aspektusa kerül szóba.
Az ember elszörnyedve nézi a tizenöt évvel ezelőtti képeket, a földön fekvő, védtelen emberek agyba-főbe verését, rugdosását, a tévészékházhoz rossz felszerelésben, áldozatnak kivezényelt rendőr kínlódását, hallgatja a beszámolókat a kínzásokról, és azon gondolkodik, hogyan süllyedhetnek ezek a köz tudásának a felszíne alá, hogyan borulhat rájuk a felejtés leple. Hogyan válhatnak narratívák harcának negligálható momentumává, minősíthetők eufemisztikusan a „múlt vitáivá”? És persze az is felmerül benne, hová jutunk, mivé válhatunk végül, ha a hasonló eseményekről képtelenek vagyunk egyértelműen beszélni, határt húzni a bármilyen indokkal még elviselhető és az elfogadhatatlan közé?
Sokszor szóba került már, hogy szükség lenne egy nemzeti minimumra, értékek valamiféle halmazára, amiben mindenki egyetérthet, amit mindenki elfogad. A 2006-os események akár alapot is jelenthettek volna ahhoz, hogy ez létrejöjjön, hiszen talán kevéssé vitatható, hogy földön fekvő, védtelen emberek csoportos bántalmazása kívül esik azon tartományon, amit egy állam a polgáraival szemben megengedhet magának, és akire erre felbujt, aki ezt teszi, aki ezt engedi, aki az elkövetőket futni hagyja, annak ezért felelnie kell.
Nem lett belőle nemhogy norma, de még csak kimerítő, értelmes és a tisztázás ígéretét magában hordozó vita sem. Az történt, ami a fel nem dolgozottan eltemetett múlttal történni szokott: előkéredzkedett. Aki az egész eseménysort elindította, az őszödi tényfeltáró, aki a köztársasági elnök nyilatkozatára, miszerint ténykedése erkölcsi válságot idézett elő, azt tudta válaszolni, hogy „lárifári”, szóval Gyurcsány Ferenc itt van, és amellett, hogy tudatos munkával bedarálta a baloldal pártjait, köztük az identitásukat egykor éppen az ő politikájával szemben megfogalmazókat is, az ellenzéki turmixkoalíció legnagyobb pártjának az élén készül vissza a hatalomba.
S ha nemzeti minimum nem is lett 2006-ból, baloldali minimum igen, csak nem az elutasításából, hanem a mentegetéséből, hiszen Márki-Zay Péter is nekilátott megvédeni az őszödi beszédet, és az sajnos minden utána következőnek az átmaszkírozását is hozza magával. De ez sem jelent igazán újdonságot, tizenöt éve a baloldali politikusok és értelmiségiek próbálták tisztára mosni a tisztára moshatatlant. Emlékezzünk Kuncze Gábor cinizmusára, amikor Mártíriusznak nevezte a fejsérülést szenvedett Révész Máriuszt.
Volt, aki gumibottal, kardlappal, puskával, volt, aki szóval.
