A 2022-es választásokat az dönti majd el, hogy a magyarok többsége a valóság talaján maradva, észérvek alapján szavaz-e, vagy átadja magát mesterségesen feltupírozott érzelmeinek, s választott véleménybuboréka diktátumát követi.

Korunk tömegdemokráciáinak egyik legfogósabb kérdése, hogy a fogyasztásra kiképzett embermassza elhiszi-e, elhiggye-e valamiről, ami úgy totyog, mint egy kacsa, úgy hápog, mint egy kacsa és úgy néz ki, mint egy kacsa, hogy az tényleg egy kacsa.

Alapvetően erre az igencsak abszurd kérdésre keresi a választ az a rendhagyó mozi is, amelyet december végén mutatott be korunk egyik legelvetemültebb kulturális környezetszennyezője, a Netflix; halleluja, hogy ez a film tényleg olyan kivétel lett, amely erősíti a szabályt. No de nem kritikát akarok én itt összerittyenteni, mivel a Ne nézz fel! (Don’t Look Up!) összes hibája ellenére is többet érdemel néhány bekezdésnél, pusztán a kvintesszenciájára világítanék rá: bár az alkotók az amerikai társadalom elé kívántak görbe tükröt tartani, ez a tükör oly bazi nagyra sikeredett, hogy ha belepillantunk tízezer kilométerről, innen, az öreg kontinens szívéből, még mi, az amerikai kultúra szorgos kis importőrei is biccenthetünk tükörképünknek.

A katasztrófafilm, fekete komédia, és szatíra műfajelemeit váltogató alkotás arra keresi a választ, hogy mi történik, ha egy olyan méretű üstököst fedeznek fel a tudósok, amely bő féléven belül a Földnek csapódva teljes kihalást eredményez? Erre a hírre mit lép az emberiség, és mit lép egy-egy ember? Talán még nem számít spoilernek, ha szó szerint idézem az egyik főhős, Dr. Randall Mindy (Leonardo DiCaprio) monológját; meglátásom szerint ebben hangzik el a film kulcskérdése is.

A történetben tehát 25 nappal vagyunk a becsapódás előtt – 171 napja történt a felfedezés –, s a legnézettebb reggeli tévéműsorban, a Napi szaftban azt kérdik a tudóstól, hogy tulajdonképpen akkor most van-e üstökös vagy nincs, mert lehet olyat is hallani, hogy nincs, vagy, hogy van, és ez jó, de akár rossz is lehet, szóval… felvilágosítaná a nézőket? Dr. Mindy pedig így válaszol:

„Először is: egészen biztos, hogy van üstökös. Onnan tudjuk, hogy létezik, hogy adataink vannak róla. De a tudományos közösség növekvő aggodalommal figyeli az eseményeket, ugyanis a szakértői értékelés elengedhetetlen a tények ismeretéhez… Nem lehet mindig jópfáskodni! Néha ki kell mondanunk egymásnak dolgokat és meg kell hallanunk őket. Szóval még egyszer, hogy világos legyen: egy hatalmas üstökös száguld a Föld felé. Onnan tudjuk, hogy van ez az üstökös, hogy láttuk. A saját szemünkkel láttuk egy távcsővel. Az ég szerelmére, még le is fényképeztük, bassza meg! Kell ennél több bizonyíték? Ha abban sem tudunk egyetérteni, hogy egy Mount Everest nagyságú üstökös, ami ezerrel száguld a Föld felé, az kurvára nincs rendben, akkor mi a frász van velünk? Te jó ég! Hogy akarunk beszélni egymással? Hova jutottunk? Hogy hozzuk ezt helyre? Más pályára kellett volna állítani, amikor még volt rá lehetőség.”

A helyzet az, hogy tényleg itt tartunk. De itt ám! A legnyilvánvalóbb, legvilágosabb, legegyértelműbb tényekben sem tudunk megegyezni, a látható, hallható, tapintható valóság megtagadása épp a szemünk előtt zajlik, mi meg csak zavartan, egyik lábunkról a másikra állva bámuljuk, ahogy némelyek véleménybuborékuk kalodájából üvöltik a rettenetet. És ez a film, a valóság-mozi már egyáltalán nem szórakoztató.

Hogy messzebb ne menjünk, itt van mindjárt a migráció kérdése, amelyről nem állíthatjuk, hogy ne lett volna kibeszélve, de mégis, mintha megállt volna az idő; ugyanott tartunk. Pedig ami a migrációval kapcsolatban megtörténhetett, az elmúlt 6-7 évben meg is történt; terrorcselekményektől a hétköznapi erőszakon át a kulturális és a valós térfoglalásig az Európai Unió mindenből ízelítőt kapott; látta, hallotta, tapintotta, és érezte, mire számíthat a muzulmán tömegektől. Milliók érkeztek illegálisan a területére egy olyan kultúrkörből, amely összeegyeztethetetlen a sajátjával: nem jobb vagy rosszabb, csak épp nem kompatibilis; nem európai. Abszurd módon egyesek mégis az európai életforma magasabb rendű megvalósulását látják a nem európai életforma befogadásában. Tényleg az önfelszámolás a jó megoldás? Az egyetlen megoldás? És tényleg azok papolnak humanizmusról, akik a való életben már bizonyították, hogy a (magyar) választók élete, életminősége, mentális és egészségi állapota a legkevésbé sem érdekli őket? De nincs új a nap alatt; ezekre gondolt Kosztolányi is majd’ száz éve, amikor Moviszter doktorral az alábbiakat mondatta:

„Az emberiség holt fogalom. (…) minden szélhámos az emberiséget szereti. Aki önző, aki a testvérének se ad egy falat kenyeret, aki alattomos, annak az emberiség az ideálja. Embereket akasztanak és gyilkolnak, de szeretik az emberiséget. Bepiszkolják családi szentélyeiket, kirúgják feleségeiket, nem törődnek apjukkal, anyjukkal, gyermekeikkel, de szeretik az emberiséget. Nincs is ennél kényelmesebb valami. Végre semmire se kötelez. Soha senki se jön elém, aki úgy mutatkozik be, hogy én az emberiség vagyok. Az emberiség nem kér enni, ruhát se kér, hanem tisztes távolban marad, a háttérben, dicsfénnyel fennkölt homlokán. Csak Péter és Pál van. Emberek vannak. Nincs emberiség.”

Aztán itt van Homonnay Gergely esete, akiről a halálkufárok meg is írták az összes hazugságot, amit ilyenkor szokás, amit a politikailag korrekt beszédmód megkíván: hogy demokrata volt, meg hazafi. Egy igazi harcos. És szerelmes. Követői számára benne öltött testet az európai polgár eszményképe a jól fésült borostájával, a macskájával, a homoszexualitásával, a szélsőséges politikai aktivizmusával, és azzal, ahogyan Rómából instruálta a magyar választókat. Homonnay Gergely vitathatatlanul egy jelenség volt, csak épp messze nem olyan eszményi, amilyennek elvtársai láttatni kívánták.

A valósághoz inkább közelebb áll, ha azt írjuk, kor- és kórképe volt ő a nyugati társadalmak pusztulás előtti eufóriájának, s a legkevésbé sem irigylésre méltó, ahogyan a szürke pont odakerült színes története végére. Épp úgy halt meg, ahogyan élt: a Facebookon. Halála előtt, december 31-én nyolc (!) posztot írt a macskájáról elnevezett (Erzsi for President) oldalra, majd ahogyan az újsághírek beszámoltak róla, újévkor érte a végzet egy római meleg klub törökfürdőjében. Magányosan, meztelenül, szerelem, társ és rajongók nélkül, vélhetően drogtúladagolás következtében. Bakker, még a kora sem felelt meg a valóságnak! Vajon ha nem ilyen körülmények között hal meg, kiderült volna valaha, hogy hét évvel hazudta magát fiatalabbnak?

És itt a mi csúcsjelöltünk, Márki-Zay Péter, akinek megnyilvánulásai egyre zavarba ejtőbbek, még az ellenzéki közszereplők számára is. Megjegyzem, Karácsonnyal szemben ennek a jelöltnek legalább akad önálló gondolata, igaz, csapnivaló mind, meg agyrém, de akad. Ugyanakkor én már rég letettem arról, hogy értelmezzem, miért kampányol az ország vezetésére bejelentkező miniszterelnök-jelölt azzal, hogy a választók fürödjenek és fűtsenek kevesebbet, használjanak kisebb autót és fizessenek többet úgy általában mindenért; egyszóval fizessék meg azoknak a globális óriásoknak a környezetszennyezését, akik az extraprofitot lefölözik. Eközben, mintegy stílusgyakorlatként, lehülyézi azokat, akiktől szavazatokat remél, és válogatott sértéseket zúdít rájuk. Hát nem bájos? Szavazzon terád a British Petrol, meg a Coca-Cola!

De még ha akad is, aki szerint a jelölt úr ámokfutása élesben is jót tenne az országnak, az lassan szembenézhetne a ténnyel, amely szerint teljesen mindegy, Márki-Zay (vagy egy másik báb, ha ezt kiebrudalják) mit és hogyan mond vagy nem mond. Teljesen mindegy. Márki-Zayon semmi sem múlik, Márki-Zay semmit sem dönt el; ő csak egy látványelem, mint strandlabda a mocsárban. Színes, ezért odavonzza a szemet, de illúziója senkinek ne legyen, hiszen a mocsár a régi. Ismerjük a lakóit, jobban is, mint szeretnénk; az elrendezést pedig csak az nem látja, aki nem akarja. Pont, mint a filmbéli üstököst.

Kiemelt kép: Netflix.com