Éhen halt, csontsovány emberek holttestei az utcákon, kannibalizmus, több millió áldozat – ehhez vezetett az erőszakos kollektivizálás és a szovjet pártvezetés több katasztrofális döntése az 1930-as évek elején Ukrajnában, a világ egyik legtermékenyebb földterületén.

Ukrajnával különösen kegyetlenül bánt a XX. századi történelem. Az I. világháború keleti frontvonala a mai Nyugat-Ukrajnán keresztül húzódott. Az ukránok két tűz között: az Osztrák-Magyar Monarchia és az Orosz Birodalom konfliktusában találták magukat. Több millió ukrán az oroszok oldalán, több százezer pedig a Császári és Királyi Hadsereg, a KuK soraiban harcolt – értelemszerűen nem ritkán egymás ellen.

Az 1917-es bolsevik hatalomátvétel, illetve az Orosz Birodalom felbomlása után több évig tartó polgárháború kezdődött a vörösök és a fehérek (és sokan mások) között. A harcok nagy része Ukrajna területén zajlott (újabban már külön függetlenségi háborúként is emlegetik egyes történészek) – több százezer ukrán áldozattal.

Az újonnan létrehozott Szovjetunióban, amelybe belekényszerítették Ukrajnát, a megszilárduló bolsevik hatalom eleinte támogatta a nemzeti kisebbségek öntudatának és kultúrájának erősítését (korenizáció vagy nativizálás) annak érdekében, hogy megszilárdítsa a rendszer támogatottságát.

Ennek következtében az 1920-as évek az ukrán nemzeti kultúra felvirágzását hozta (egyébként az Osztrák-Magyar Monarchia is támogatta a XIX. század végén az ukrán nacionalizmust, amelynek akkoriban a legfőbb törekvése az volt, hogy az ukránok használhassák saját nyelvüket, amelyet 1863-ban betiltottak az Orosz Birodalomban, illetve hogy a nemzet egyesüljön).

A szovjet rezsim azonban hamarosan tartani kezdett a korenizáció helyi változatától, az ukránosítástól.

Attól féltek, hogy az ukránok a nemzetükhöz jobban fognak ragaszkodni, mint a Szovjetunióhoz, a kommunista ideológiához, ezért az ukránosítást hirtelen felváltotta az oroszosítás politikája, amit élénk ellenállás fogadott.

(A Kreml talán abban is veszélyt látott, hogy az ukrán történelemben mélyen gyökerezik a demokratikus hagyomány, a szabadságszeretet.)

A sztálini terror, az 1937-es Nagy Tisztogatás Ukrajnában már 1933-ban elkezdődött, ahogy Lev Kopelev szovjet disszidens író mondta arra utalva, hogy Sztálin már akkor elrendelte a tisztogatásokat a második legnagyobb szovjet tagköztársaságban a kommunista párt, a tisztségviselők, és az egész társadalom soraiban.

A Holodomorként emlegetett ukrajnai éhínség azonban talán a sztálini rendszer minden gonoszságán túltett. Óvatos becslések szerint 3,5 millió, de egyes történészek szerint több mint tízmillió ember halt éhen az 1932-33-as években Ukrajnában. Az áldozatok mintegy fele gyermek volt.

A szovjet diktátor, Joszif Sztálin 1929-ben rendelte el a mezőgazdaság kollektivizálását. A regnáló kommunista (bolsevik) párt agitátorai rákényszerítették a parasztságot arra, hogy adják be a közösbe a földjeiket, hogy kolhozokat hozzanak létre.

A rendkívül jó minőségű ukrán termőterületek lakosságát ez különösen súlyosan érintette. Eleinte, amíg nem volt kötelező belépni a kolhozokba (kollektyivnoje hozjajsztvo, vagyis közös gazdaság), nem is nagyon csatlakoztak a földművesek. 1929-ben és 1930-ban ezért több tízezer szovjet hivatalnokot, illetve elkötelezett bolsevik ipari munkást küldtek vidékre a kolhozosítás folyamatának felgyorsítására.

A kibontakozó ellenállás (Ukrajna egyes részein fegyveres felkelések pattantak ki), a terménybeszolgáltatás megtagadásának letörésére meghirdették a „kuláktalanítást”, vagyis a jómódúnak kikiáltott földművesek letartóztatását, illetve deportálást az Urálba, Közép-Ázsiába. Sokakat a rendszer ellenségeinek nyilvánítottak.

Több százezer ukrán „kulákot” deportáltak, ami az aszályos időjárással, illetve a szovjet kormány katasztrofális döntéseivel (halálbüntetést rendeltek el, ha valakit a mezőgazdasági termény „rejtegetésén”, vagy a kolhoztulajdon, illetve gabona ellopásán kaptak rajta) együtt vezettek a tragédiához.

Több ezer embert kivégeztek, a szovjet titkosügynökök pedig szorgos kézzel láttak hozzá a rekvirálásokhoz. A gabona mellett a többi élelmet is elvitték az ukrán falvakból, az ellenálló földműveseket kivégezték vagy letartóztatták.

Az előírt kvótát el nem érő falvak nem kaphattak élelmet, nem kereskedhettek, de még a pénzüket is elvették. A rossz időjárási viszonyok miatt egyébként is visszaesett a terméshozam, ennek ellenére a szovjet vezetés nagy mennyiségben szállított külföldre gabonát.

Sztálin különösen aggasztónak tartotta a lázadást az ukrán területeken, mivel egy évtizeddel korábban az ott élők a Vörös Hadsereg ellen harcoltak a polgárháborúban. Az ukrajnai kommunista párton belül is volt egyébként ellenállás a sztálini mezőgazdasági politikával szemben, ami szintén aggasztotta a diktátort.

„Ha most nem teszünk erőfeszítést annak érdekében, hogy javítsunk a helyzeten Ukrajnában, akkor elveszíthetjük Ukrajnát” – írta Sztálin egyik legközelebbi elvtársának, Lazar Kaganovicsnak 1932 augusztusában.

Ugyanennek az évnek az őszén a szovjet Politbüro, a kommunista elit több olyan döntést is hozott, amellyel tovább rontott a helyzeten az ukrán vidéken. Egész falvakat, városokat tettek feketelistára, ami azt jelentette, hogy nem kaphattak élelmet. A földművesek nem hagyhatták el Ukrajnát élelmiszervásárlás céljából sem. Az éhínség terjedése ellenére tovább forszírozták a rekvirálásokat.

Az erőszakos kollektivizálás, a katasztrofális politikai és adminisztratív döntések következtében általános éhínség sújtotta a lakosságot azokon a területeken, amelyek annak idején az Orosz Birodalom búzatermésének több mint felét adták.

A Kreml ahelyett, hogy a lakosság ellátásának megszervezésén dolgozott volna, mindent elkövetett annak érdekében, hogy eltussolja az éhínséget. A külföldi újságírók beutazását megtiltották az érintett területekre, de – ahogy fentebb már említettük – a helyi lakosság sem hagyhatta el Ukrajnát.

Az emberek azt ették, amit találtak: fakérget, füvet, gyökereket. Éhen halt emberek holttestei feküdtek az utcákon. Az emberek megették a halottaikat, vagy éppen a gyermekeiket. A hatóságok több ezer embert vádoltak meg kannibalizmussal. A halottakat tömegsírokba temették.

Az éhínség 1933 tavaszán érte el a mélypontját.

Ha a hatóságok szállítottak is gabonasegélyt, abból csak a még munkaképes földműveseknek adtak. A betegekről lemondtak.

A városok lakossága az élelmiszerjegy-rendszernek köszönhetően élte túl a Holodomort, de a nagyobb ukrán városokban is lehetett éhen halt emberek holttesteit látni az utcákon.

A történészek szerint a független parasztság került végveszélybe, és vele együtt az, amit képviselt: az ukrán nemzettudat. Az önállósághoz, családi gazdálkodáshoz szokott „kulák” egyébként sem nagyon tudott volna beilleszkedni a kollektivizmust a végletekig hajszoló rendszerbe.

A szovjet titkosrendőrség emellett az ukrán politikai vezetőket és értelmiségieket is támadás alá vette. Az ukrán identitás elleni harc keretében üldözték a kulturális és vallási vezetőket. Leszámoltak mindenkivel, akinek köze volt a rövid életű Ukrán Népköztársasághoz, amelyet 1917-ben kiáltottak ki, de a bolsevik hatalomátvétel után felszámoltak.

Aki a titkosrendőrség célkeresztjébe került, azt nyilvánosan megszégyenítették, bebörtönözték, a Gulágra (a szovjet börtöntáborok rendszere) küldték, vagy kivégezték.

A szovjet rendszer sokáig titkolta az ukrajnai éhínséget. Nyilvánosan nem volt róla szabad beszélni, a Moszkvába akkreditált külföldi tudósítókat is utasították arra, hogy ne írjanak róla.

A New York Times neves munkatársa, Walter Duranty mindent megtett annak érdekében, hogy egy fiatal szabadúszó újságírónak, Gareth Jonesnak a Holodomorról szóló riportjait cáfolja. „Mr. Jones elhamarkodottan hozta meg az ítéletét” – állította Duranty. Jones-t egyébként gyanús körülmények között 1935-ben meggyilkolták a Japán megszállás alatt álló Mongóliában.

Az 1937-es népszámlálás adatainak eltussolásáról Sztálin maga gondoskodott. Elrendelte a népszámlálásban résztvevők letartóztatását, illetve meggyilkolását, mivel a számok nem hazudtak, hanem nyilvánvalóan megmutatták, mekkora veszteségeket szenvedett el az ukrán lakosság.

Ukrajna náci megszállása alatt nyilvánosan beszéltek az éhínségről, de a második világháború után ismét tabutéma lett.

Egészen 1982-ig kellett várni arra, hogy a Kreml egyáltalán elismerje az éhínség tényét, bár azt a rossz időjárási körülményekkel indokolta.

Az 1986-os csernobili katasztrófa nyomán került be a közbeszédbe a Holodomor, amely a holod (éhség) és kiirtani (moriti) szavakból tevődik össze. Ivan Dracs ukrán költő beszélt ekkor nyilvánosan a Holodomorról azzal kapcsolatban, hogy milyen káros lehet, ha a hivatalos szervek hallgatnak.

Ukrajna függetlenségének 1991-es elnyerése óta különösen nagy szerepet játszik a Holodomor, az ukrán nép történetének egyik legnagyobb traumája a társadalmi emlékezetben. Országszerte emlékműveket állítottak az áldozatoknak, november negyedik szombatja pedig hivatalos emléknap.

Az ukrán parlament (Verhovna Rada) 2006-ban fogadott el törvényt, amelyben az éhínséget az ukrán nép ellen elkövetett népirtásnak nyilvánították, amit egyébként Magyarország is elismert.

Az amerikai kongresszus két háza pedig határozatban nyilvánította ki, hogy „Joszif Sztálin és környezete népirtást követtek el az ukránok ellen 1932-33-ban”.

A tömeges éhezés, éhhalál egyébként nem csak az ukrán népet sújtotta, hanem még több millió embert Oroszországban és Közép-Ázsiában. A szovjet nagy éhínség 1931-től 1934-ig tartott, ám a legtöbb áldozatot Ukrajnában követelte azoknak a politikai döntéseknek a következtében, amelyek kifejezetten Ukrajna ellen irányultak.

„A Holodomor volt az első genocídium, amelyet módszeresen megterveztek és úgy hajtottak végre, hogy azokat fosztották meg a táplálékuktól, akik az élelmiszer előállítói voltak. Különösen borzalmas, hogy az élelem megvonását népirtó fegyvereként használták, és mindezt egy olyan térségben követték el, amelyet a világon Európa kenyereskosaraként ismernek” – mondta Andrea Graziosi, a Nápolyi Egyetem professzora.

Eperjesi Ildikó / neokohn.hu

Kiemelt kép: Éhen halt földművesek holttestei Harkiv utcáin a Holodomor idején / Wikipedia