A színház örök célja a katarzis, de annak alapja nem lehet politikum, csak esztétikum. Egy politikai meggyőződés – mondjuk, hogy „világ proletárjai egyesüljetek!” – benned sosem fog katarzist kiváltani, ellenben ha Elektra abba döglik bele, hogy el akarja temetni az apját, az igen. A magyar színház alapvető gondja az, hogy ma is erős benne az illusztrativitás. Gágyor Péter színházi rendezővel, drámaíróval beszélgettünk.
Mi a színház lényege?
A kreativitás. Kétféle megközelítés létezik, kétféle válasz a történelmi, társadalmi kérdésekre: az illusztratív és a kreatív. Gondoljunk csak végig a számunkra oly tragikus huszadik századot, és az erre adott kreatív válaszokat Bartóktól, Kodálytól a zenében, a képzőművészetben Kondor Bélától vagy Varga Imrétől, az irodalomban Weöres Sándortól, Szilágyi Domokostól, Örkénytől, Páskánditól; és ezek csak véletlenszerűen felmerülő nevek. Viszont ha elkezdünk valakit utánozni, akkor nem jellemábrázolást hozunk létre, hanem majmolunk, ripacskodunk.
Ekkor tűnik el a kreativitás.
Igen. És a magyar színház alapvető gondja az, hogy erős benne az illusztrativitás, annak ellenére, hogy volt Dayka Margitunk, Pécsi Sándorunk, és számos kreatív, zseniális színészünk, vagy olyan rendezési motívumaink is, ahol megjelent a kreativitás.
A két háború közt is így volt?
Déryné óta így van. Azért kezdtek el magyarul játszani, mert megjelentek a Bécs környéki német színházak, akik végigripacskodták a nemesi udvarokat, és akkor azt mondták, hogy ilyet mi is tudunk magyarul. Tipikus példa erre a Csárdáskirálynő, amely későbbi, 1963-as felújítása vált „mérföldkővé”. Az orfeum hazug, nosztalgikus világában az arisztokraták légyottjainak utánzása volt az esztétikai és etikai csúcspont, miközben a közeli szomszédoknál már valami más kezdődött el; Bukarestben Culei, Pintilie, Penciulescu, Lengyelországban Wajda, Hanuszkiewicz, Grotowski, Prágában a Činoherní klub, Studio Ypsilon, Na zábradlí, és a valóban különös Divalo Járy Cimrmana kreatív alkotásaikkal világhírűvé váltak. Ugyanekkor. Megdöbbentő élmény ért például, amikor egy barátom Bukarestben színházba vitt, s én jeleztem, hogy nem tudok románul, de mint kiderült, nem is kellett, mert nagyjából a harmadik perctől értettem az előadást. Megfogott a kreatív csoda. Ezzel szemben nálunk a Csárdáskirálynő jelentette a kitörést, Rátonyi Róberttel. Döbbenetes tehát a minőségi különbség, ha csupán a kreativitás szempontjából értékeljünk.
Nem kreatív a Csárdáskirálynő?
Hát nem. Volt ugyan egy-két kísérlet, ha jól emlékszem a 70-es évek vége felé a Miskolci Színházban, Jancsó rendezésében, ahol megjelent némi kreativitás, de igazság szerint maga a műfaj sem az. Amikor a közönség úgy röhög föl, hogy „nézd azt a hülyét”, és nem azzal a katarzissal, hogy „én is így vagyok bolond”, szóval az jön le egy darabból, hogy „a másik hülye, de én rendben vagyok”, az nem a közönség előítéleteit tisztító üzenet.
Mit hozott még a szocializmus?
Magyarországon egyfajta kisipari szolgáltatásszerűen alakultak a színházak, mindenféle műfajt egyszerre akartak teljesíteni, ráadásul egy viszonylag szűk színészgárdával. Balettozni, meg énekelni pedig nem biztos, hogy színvonalasan tud egy átlagos színésznő. Egyfajta vegyes felvágott alakult ki, pótmegoldásokkal, „mintha” meg tudnák oldani.
„Mintha” színházunk volt akkoriban?
Igen, legalábbis én így érzem, és talán ezért vagyok kissé eretnek.
Nemrég jelent meg köteted „Az eretnek és a színház” címmel, a Vámbéry Polgári Társulás gondozásában. E szerint itt magadra utalsz?
Fotó: Gágyor Péter gyűjteménye
Igen is, meg nem is. De bevallom, zavarban vagyok, ha a köteteimről kell beszélnem, mert a saját gyerekével szemben mindenki elfogult, az öndicséret viszont rendszerint büdös. Akit érdekel, majd elolvassa.
Akkor térjünk vissza egy kicsit a szocialista színházra!
Röviden? Szerintem a színház és a propaganda között, mint beszédmód, óriási különbség van. Én sosem politikai, hanem etikai szempontok mentén rendeztem – nem is véletlen, hogy kiszorultam a színházi világból –, merthogy politikailag hová sorolódom, az magánügy.
Magánügy kellene hogy legyen, de az emberi természet rendszerint közbeszól.
Pedig a katarzis alapja nem lehet politikum, csak esztétikum. Egy politikai meggyőződés – mondjuk, hogy „világ proletárjai egyesüljetek!” – benned sosem fog katarzist kiváltani, ellenben ha Elektra abba döglik bele, hogy el akarja temetni az apját, az igen.
A színház örök célja a katarzis?
Persze. Meg a költészeté, a zenéé, a festészeté, és minden hamisítatlan művészeté. Nézd meg, amikor a gyerek játszik: eljátssza Piroskát és a farkast is, meg a feje fölött repülő madarat, és abban a pillanatban valóban azzá is válik, amit játszik, nem pedig úgy tesz, mintha. A színháztól is ezt várod el, mert csak a katarzist megélő alkotó vált ki belőled katarzist.
Milyen a magyar színház jelene?
Én úgy érzem, persze ez nagyon szubjektív, miután határon kívül rekedtem – tehát a rendezéseimet negatívan érintette a magyar színház sorsának alakulása –, hogy jelentős változás az illusztrativitás és kreativitás harcában nem történt, a színházkultúránkat elkerülte a paradigmaváltás. De ha történt is kezdeményezés – lásd a kaposvári „Marat halála”, meg a „Stílusgyakorlatok” és még egy-két előadás –, nem lett folytatásuk, és így nem alakultak a kezdeményezésből önálló kamaraszínházak, iskolák, műhelyek, stúdiók.
Azt mondod, a kreativitás nem tudott gyökeret verni a magyar színházi világban?
Igen, és van egy olyan feltételezésem, hogy ez elsősorban adminisztratív okok miatt alakult így. A régi rendszer – tudatosan vagy tudat alatt – igyekezett ezeket a jelenségeket úgy háttérbe szorítani, hogy fokozatosan felszámolódjanak.
A legnagyobb színészeink jó része nem kapott képzést, mégis naggyá váltak, most viszont a fiatalok képzését érintő reformtervektől hangos a média. Mit gondoljon erről egy átlagember? Érdekelje?
Fotó: Gágyor Péter gyűjteménye
Ne. Azért ne, mert nem érdekes, ez is csak olyan pszeudo-kérdés, mint a lélegeztetőgép-ügy; amikor nem volt elég, azért volt hibás a vezetés, most meg azért, mert sok van belőle, és minek költöttek rá ennyit. Ezt el lehet játszani mindennel. Az SZFE-nél sem az a gond, hogy változtatni kívánnak a struktúrán, így ez megint csak egy felületes háború, mert nem a lényegről szól. De hogy kit mi vezet az alkotóművésszé válás útján, az jó lenne, ha nem volna ennyire túlpolitizálva. Egyébként az is az illusztrativitást jellemzi, hogy a színház körüli szakmai kérdéseket politikai haszonszerzés reményében akarják felhasználni. Tipikus illusztratív magatartás: mintha etikusan járnánk el; pedig nem. A színészképzésnek a műveltség, a tájékozottság és a kreativitás fejlesztése volna a fő célja, hogy valakiből végül igazán jó színész legyen. Majd. Mert a színész nem az egyetemen, vagy a stúdióban válik színésszé, hanem a színpadon, ott is csak fokozatosan. A színház pedig csak akkor működő egység, ha kialakul egy team, tizenöt-húsz ember egy-két rendezővel, akik hasonlóan gondolkodnak, képesek egymás mondatait befejezni, együtt lélegezni, mert a színház csoportos alkotás. És kell egy közös éthosz.
A csapatmunka eltűri a szigorú hierarchiát?
A színházat érdekes kettősség jellemzi, egyfelől nagyon demokratikus, vitázó szerkezet, ugyanakkor szigorúan hierarchikus, különben adott idő alatt nem tudná befejezni a munkafolyamatot. Talán egy hasonlattal érthetőbb: indul a próbafolyamat, a színészek beülnek a regatta evezőihez, a rendező a kormánylapáthoz, vízre szállnak, menet közben pedig mindenki végzi a feladatát, a siker érdekében. És nem lehet szó semmilyen helycseréről, mert felborulhat a hajó. De meg kell jegyeznem azt is, hogy a hathetes próbaidőszakot túl rövidnek tartom, az orosz színházakban anno fél évig, egy évig is próbáltak egy-egy darabot, mire azt mondták, hogy kész, mivel intellektuális, kreatív felelősség egy olyan figura megalkotása, amely a tökéletest közelíti. Ez természetesen nem lehet modell, csupán a kreatív alkotószándék tükre. Az alkotásnak mindig ez a szándéka: megközelíteni az elképzelt tökélyt. A rövid próbaidőszak tehát nem biztos, hogy azt a minőséget teremti meg, amelyre a színházban szükség volna, pláne a nehezebb, kreatív út szabályai szerint. Illusztrálni könnyebb; ha gróf vagyok, dadogok, tikkelek, felteszek egy monoklit, és kész a figura. A kreatív szellem viszont rengeteget meg akar tudni arról a grófról, a személyiségéről, megismerni őt, hogy aktivizálódjon benne az emberi jelenség.
Én nézőként eldönthetem egy darabról, hogy nekem személy szerint tetszik-e vagy sem, de ki mondja meg, hogy az valóban jó-e vagy rossz?
A közönség. De a közönség is kétféleképpen dönthet, mert ha túlzottan kiszolgálják, szórakoztatják, felszínes giccsekkel bódítják, akkor tud rosszul is dönteni. Rövidtávon. Hosszútávon azonban nem, ott megmaradtak Örkény vagy Háy Gyula munkái, a Bánk Bán, és még sok más remekmű kreatív színrevitele.
Mi a cél: kiszolgálni a közönséget, vagy nevelni? Mert ugye „nem biztos, hogy jót tesz neked, ha kiszolgálják az ízlésedet”.
Általában tényleg nem tesz jót. A közönséget egyszerre kell nevelni, szórakoztatni és bizonyos fokig gondolkodtatni, szellemi szövetségessé tenni.
Megvan ez a potenciál a magyar színházban?
A potenciál mindenképp megvan, de én azt hiszem, hogy illusztratív módszerekkel nem érhető el a kívánt eredmény, vagy csak nagyon felszínesen. Ezért volna szükség több, kreatív színházi műhelyre, ahol a szellem csillogása hozza a katarzist, a politikai pamfletek építésével, a bohóckodással, az akarnoksággal szemben.
A színházcsinálás egyéb művészetekhez hasonlóan szintén kortalan?
A nagy színházi alkotások és alkotók kortalanok, ugyanakkor annyi együttérzésre, toleranciára szükség volna a csúcson lévő alkotók nemzedéke részéről – mivel ez kollektív művészet, azaz nem az egyén és a magány között jön létre az alkotás –, hogy ne foglalják el az egész terepet. Ismerünk néhány olyan befutott alkotót, akik hetven fölöttiek, mégis, az összes színházat elfoglalják. És mögöttük sorakoznak a hatvanasok, ötvenesek, negyvenesek, harmincasok nemzedékei teli energiával, vággyal, szándékkal, amit meg akarnak valósítani. Így a konfliktus borítékolt. A táncházak udvarán sem szokás csárdást járni, ha egyszer oda nem hallatszik ki a zene.
