Az igazi kérdés persze az: miért nem nyúlt a nómenklatúrához az Antall-kormány? Mi az ok, miközben nem kevesen voltak a párton és a kormányon belül, akik szerették volna ezt?

Azt kell előre bocsátanom, hogy szerintem minden okot és megfontolást a mai napig nem ismerünk s talán nem is fogunk soha ismerni, mégis két okot feltétlenül meg kell említenünk.

Az első Antall József és követői mérsékelt konzervatív szemléletmódjában, jog- és erkölcsi felfogásában keresendő. Ennek lényege, hogy a jogfolytonosság, a jogbiztonság szent és sérthetetlen, a joggal való manipuláció politikai célokból elfogadhatatlan, emellett pedig a bosszúvágy kicsinyes és megalázó; a múlt rendszer bűnösei felett pedig a történelem mondjon ítéletet. Ez a felfogás talán – sőt biztosan – ott tévedett, hogy egy elnyomó rendszer, egy diktatúra jogrendje nem lehet szent és sérthetetlen, amihez visszamenőleg egy demokráciának alkalmazkodnia kéne, miáltal még a diktatúra legfelső vezetőinek a számonkérhetősége is lehetetlenné válik.

Természetesen sokan voltak a pártjában és a kormányban is, akik ezt nem így látták – s most nem csak Csurka Istvánra gondolok -, s így néhány törvénytervezet, javaslat elkészült (lásd a Zétényi-Takács-féle törvényjavaslat a történelmi igazságtételről, a már említett Justitia-terv, a Fehér Könyv terve, a Monopoly-csoport tevékenysége stb.), ám ezek végül hamvukba holtak, vagy más okokból – Alkotmánybírósági vétó, az ellenzék ellenállása stb. – meghiúsultak.

Ehelyütt fel kell vetni az Alkotmánybíróság sajátos szerepét a rendszerváltás folyamatában. Kétségtelen, hogy az 1990 elején megalakult intézmény több, a rendszerváltó közhangulatban hozott határozata közvetlenül gátolta az elszámoltatás és történelmi igazságtétel megvalósítását. Miért történt ez így? Erre ad lehetséges választ Sólyom László, az AB akkori elnöke a vele 2003-ban készített, igen fontos interjúban. (Sólyom, 2003, 160-162.)

Sólyom világosan kifejti, hogy számára – és az AB számára – akkor az igazságosság és a jogszerűség klasszikus ellentmondása merült fel, sőt, ezen túllépve az a filozofikus kérdés, hogy az alkotmányosság, avagy az a felett álló természetjog jelenti-e a fontosabb entitást? Az AB egykori elnöke az alkotmányosság és a jogszerűség, jogfolytonosság mellett döntött, hiszen – mint kifejtette – neki az volt a véleménye, hogy a magyar rendszerváltás lényege az alkotmányos jogállam megteremtése volt – és semmi más. Sajátos álláspontját azzal indokolta, hogy Magyarországon már a Kádár-rendszer is sok mindent megengedett az embereknek, így a rendszerváltás nem jelentett mást, mint a gyakorlatban már meglévő szabadság-lehetőségek jogi garantálását.

Világosan kifejti, hogy a magyar felfogás szembement a német, lengyel és cseh alkotmányos felfogással, mely országokban megvalósították a tulajdoni kárpótlást, félretették a jogfolytonosságot és igazságot szolgáltattak, abból a megfontolásból, hogy a diktatórikus rendszerek nem tarthatnak igényt arra, hogy a demokráciák figyelembe vegyék az akkori jogrendszert. A Sólyom-féle felfogás alapján hozta határozatait az AB: megakadályozta a tulajdoni kárpótlást, a reprivatizációt, nem engedte meg a volt politikai bűnök üldözhetőségét (kivéve az 56-os sortüzeket, mint elévülhetetlen háborús bűnöket). E tekintetben is megvalósult tehát egy sajátos „magyar” modell.

Ugyanakkor számomra egyáltalán nem elfogadható, sőt meglepő a volt elnök érvelése. Ebből feketén-fehéren kiderül ugyanis, hogy az ő felfogásában a Kádár-rendszer lényegében már egy „rejtett”, „szemérmes” demokrácia volt, amelyben érvényesültek az alapvető szabadságjogok. Csak azt nem értem, hogy az, hogy e rendszerben már időnként kiutazhattak az emberek Bécsbe, miért jelentene valóságos szabadságot, nem beszélve a demokráciáról? Vajon egy olyan rendszer, amelyben nem lehet pártot alapítani, amelyben egészen 1990 elejéig működik a pártállami titkosszolgálat és jelentéseket tesz, amelyben végig nem volt valóságos jogvédelem és pártatlan bíráskodás, amelyben a vallásos, hittanra és templomba járó embereket hátrányok érték, amelyben nem lehetett tüntetéseket szervezni, amelyben a rendőrség korlátlanul zaklathatta az embereket, amelyben nyíltan soha nem lehetett bírálni a Szovjetuniót és a szocializmust, amelyben cenzúra működött, amelyben a párttagság nélkül nem lehetett érvényesülni, amelyben nem érvényesültek az emberi és állampolgári jogok, amelyben az éppen megalakuló Fidesz embereit 1988 tavaszán behívatták az ügyészségre elbeszélgetésre – vajon mitől „már lényegében” szabad és demokratikus? Tehát – megítélésem szerint – Sólyom László érvelése téves, megalapozatlan, tarthatatlan. Egy politikai rendszer vagy jogállam, vagy nem az, s a Kádár-rendszer egészen az utolsó pillanatig nem volt jogállam – ezáltal nem vonatkozhat rá a jogfolytonosság követelménye.

Mindezekből következően úgy vélem, hogy az Alkotmánybíróság korántsem segítette a rendszerváltás – cseh, német, észt, horvát mintájú – kibontakozását, megvalósulását, s e tekintetben nem vonható kétségbe az AB történelmi felelőssége. Ugyanakkor mégis úgy gondolom, hogy korántsem lehet az elmaradt rendszerváltó lépéseket teljes egészében az AB „nyakába varrni”. Egyfelől azért sem, mert – mint Sólyom kifejti – a kárpótlás és az igazságtétel kemény megakadályozása mellett a volt pártállami elit és nómenklatúra, illetve a titkosszolgálati személyek közéletből való kiszorítását, a lusztrációt engedélyezték volna, ám erre a hatalomra jutott ellenzék nem volt képes. Másfelől pedig azért, mert gondoljuk végig: ha az 1990-es választások után a kormányon levő és ellenzékbe szorult rendszerváltó pártok teljes egyetértésben és egységben képviselték volna a cseh, német, észt, horvát és részben lengyel felfogást, tehát következetesek lettek volna abban, hogy kárpótlásra, igazságtételre és elitcserére van szükség, akkor vajon egy ilyen politikai hangulatban lett volna-e mersze, bátorsága az AB-nek ezzel szembe menni? S ha lett is volna – ami aligha valószínű -, akkor vajon nem tudtak volna-e más megoldásokat érvényesíteni a rendszerváltó erők céljaik eléréséhez? (Például kormányzati hatáskörű döntések, határozatok, politikai nyomásgyakorlás az AB elnökére és tagjaira stb.)

Egyértelmű, hogy a rendszerváltó „Zeitgeistben” ezek a lehetőségek a rendelkezésükre álltak volna, már csak azért is, mert e céljaikat a társadalom többsége is támogatta volna. Azonban éppen ez az elszántság és következetes, egységes akarat hiányzott ehhez, s Antall József is nagyjából a Sólyom-i jogkövető, jogfolytonossági álláspontra helyezkedett.

Szerző: Fricz Tamás politológus

(folytatjuk)