Nézi az ember a békemenetet, nézi fájó szívvel a szerkesztőség süket csendjében, hiszen dolgozni kell, lapot készíteni, nem tarthatunk azokkal, akikkel tartanunk ma muszáj volna. Nézem a nemzeti színű zászlókat, a kipirult arcokat, hallom az éneket, bámulom a végeláthatatlan embertömeget. A sok százezer magyart, akik minden alkalommal megtöltik a fővárost és a szíveket.
A békemenet legnagyobb erénye, hogy mindig méltósággal és rendben halad útján, hogy nincsenek provokátorok, eszetlenek, begőzöltek, s hogy bármi történjen, a résztvevők szeretettel, nem pedig valaki vagy valami ellen eltelve térnek haza otthonaikba. De ez a mai békemenet különbözött az eddigiektől. Hiszen tizennyolc nap múlva választunk, eldöntjük, folytassa-e a magyar szuverenitás kormánya, vagy hatalmába kerítsen minket a globalista háttérerő. Más szóval, egyáltalán nem fellengzősen, nagyon is valóságosan: nem egészen három hét múlva életről és halálról dönt a magyar nemzet.
Üssük fel Vajda Jánost, hiszen a nagy emlékezések mestere mindig segít, ha egy pillanatra elfogy a szó, elhalkul a beszéd:
„Mi egymásé vagyunk. Egymásban / Élünk, találjuk örömünk. / Ismerjük egymást; fény s homályban / Találkozunk, ölelkezünk.”
Az ember voltaképpen egész életében arra törekszik, hogy a sötétség helyére fényt szerezzen magának. Hogy a mindenség is ragyogjon, legalább egy pillanatra, hogy elhiggyük, az élet mindig legyőzi a halált. Mert amit mi magunk teremtünk, és ami az örökkévalóságban visszhangzik, már biztosan a miénk. Ez az örökség megmarad, gyarapodik, olykor vigasza olyanoknak is, akik azt hinnék, a reménytelenség és a homály az ember természetes állapota. Erre születtünk: szolgálni, képviselni, ha pedig szükséges, bátran dacolni a végzettel, csatába indulni, amikor hív a kürtszó.
Március 15-e a bátor helytállás ünnepe. Ha elhisszük Vajda Jánossal, hogy csak együtt szabad, együtt lehet, és ha alázattal, sorsunkat elfogadva haladunk előre, nem érhet baj bennünket. Akkor mindig győzünk. Akkor is, ha tatár, török, labanc dúlja tájainkat, akkor is, ha a vörös horda garázdálkodik. És akkor is, ha fogalmatlan, gonosz emberek igyekeznek törtetni felettünk, ahelyett, hogy szolgálnák a hazát.
Nem engedjük meg nekik, hogy Magyarországot birtokba vegyék. És azt sem, hogy a magyar embereket rabszolgasorba taszítsák a saját hazájukban. Mi vagyunk többen az utcán, a parlamentben, mi vagyunk többen a fórumokon, a kampánygyűléseken, mi összetartunk, segítjük, ismerjük egymást.
Tanultunk a hibáinkból, megértettük a múltat, építjük a jövőt. A nemzeti oldal ma pontosan tudja, mi a dolga.
Tizennyolc nap maradt. A küzdelem még nem dőlt el, de az ember érzi és érti március 15-ét. Hogy voltak, éltek itt büszke magyarok, közülünk termett hősök, akik nem haboztak hazát védeni. Akik csatatéren, muszka dzsidások, román népfelkelők ellen estek el, mások vidéki barátoknál bujkáltak, valaki nyugatra szökött, de bármi is történt, mindegyikük magával hurcolta március 15-ét. A napot, amikor a tudatlannak hazudott nép és annak prófétái, fiatal magyarok kikiáltották, hogy ami a miénk, annak magyarnak is kell maradnia. Ezen a mostani március 15-én mi is csak ennyit szeretnénk. Április 3-án megmutatjuk, hogy haza és család nélkül nem élhetünk, mert magyarságunknál és a gyermekeinknél nincsen számunkra fontosabb.
Március 15-én megrendülten a hősökre emlékezünk, és felemeljük fejünk fölé a magyar zászlót. Hogy lobogjon ott örökké, és adjon hírt egy olyan korról, amikor meg akartak törni bennünket, de mi az életet választottuk. Hiszen a fény, nem pedig a sötétség gyermekei vagyunk. Ezzel a beismeréssel tartozunk azoknak, akik egyszer majd megírják, mi történt itt velünk, a XXI. század elején.
MTI Fotó: Koszticsák Szilárd
