Nézzük meg, ,,,hogy mi történt a média világában.
Bevezetőként érdemes leszögezni, hogy a modern, 21. századi demokráciák korában a médiaviszonyok kiegyensúlyozottságának különlegesen fontos szerepe van, hiszen a politikai cselekvések, a politikai verseny döntő része a média és a sajtó keretei között zajlik, s a választópolgárok – mint afféle nézők, szurkolók – figyelemmel kísérik az eseményeket és igyekeznek megítélni, ki a hitelesebb és meggyőzőbb. A média és a sajtó az, amelyen keresztül egyes témák, kérdések, ügyek és botrányok valóságos közéleti kérdésekké válnak, s a média az, amelyen keresztül egyes fontos témák háttérbe szorulnak, nem létezővé válnak.
Egy német politológus, R. Kepplinger azt írta, hogy aki a médiában nem nyeri meg a politikai versenyt, az a valóságban sem tudja megnyerni. (Kepplinger, 2001) Nos ebből a szempontból válik kulcsfontosságúvá, hogy az egyes politikai erőcentrumok a maguk valóságos társadalmi súlya szerint kapjanak teret a médiában és a sajtóban, mert ez ma már a demokrácia tartalmi működésének alapfeltételévé vált.
Nem véletlen, hogy a német Alkotmánybíróság 1986-ban egy olyan határozatot hozott, melyben a médiaviszonyok politikai erőviszonyok szerinti kiegyensúlyozottságának követelményét alkotmányos rangra emelte. Ez azt jelenti Németországban, hogy a parlamenti és parlamenten kívüli pártoknak a – választásokon elért – politikai súlyuknak, arányuknak megfelelő sajtó- és médiafelületet, megnyilvánulási lehetőséget kell kapniuk. (Kíváncsi vagyok, vajon a mai, 2021-es Németországban tapasztalható balliberális médiatúlsúly, sőt médiauralom mennyiben felel meg a német alkotmányosság követelményeinek?)
Nézzük meg ebből a szempontból is, hogyan alakultak a média tulajdonosi viszonyai, mennyiben változott meg az újságíró társadalom összetétele, politikai beállítottsága, kiegyensúlyozottá vált-e a nyilvánosság előtti megjelenés a politikai irányzatok között?
Előrebocsátva azt lehet mondani, hogy a rendszerváltás évek, sőt az első két évtized média- és sajtó-működése a mai napig nem felelne meg a német Alkotmánybíróság határozatának, követelményének. Közvetetten ezt bizonyítja, hogy egy 2000-es felmérés szerint a médiát irányító elit döntő része baloldali beállítottságú.
E helyzet kialakulásában több tényező játszott szerepet.
kép: Media1
Először is kiemelendő a korábbi rendszerben gyakorlatilag teljes állami tulajdonban lévő sajtó privatizációjának folyamata, illetve később – a Horn-kormány időszakában – a magántulajdonban lévő, döntően kereskedelmi médiumok megjelenése. Megállapítható, hogy a rendszerváltás során az országos és megyei napilapok döntően néhány, baloldali vagy liberális beállítottságú nyugat-európai sajtómágnás tulajdonába kerültek (például a megyei lapok döntő része az Axel Springer csoport kezébe került), s e tulajdonváltás után e lapok döntő többsége – nyilván nem függetlenül a tulajdonosok politikai beállítottságától – baloldali, szocialista vagy balliberális irányvonalat vett fel, illetve folytatott. A tulajdonos és az irányvonal megválasztása természetesen nem volt véletlen, hiszen a rendszerváltás után is helyükön maradt „médiaguruk” – akik döntöttek a külföldi befektető személyéről – természetesen baloldaliak voltak. Ám ezek a döntések a legtöbb esetben találkoztak a meglévő újságíró gárda igényeivel, hiszen az újságíró társadalom derékhada a Kádár-korszakban szocializálódott, s ennek hatása nem múlik el nyomtalanul. Mindennek következtében a rendszerváltás után a napilapok területén nem történtek lényeges személycserék, az államszocialista rendszerben is vezető szerepet betöltő újságírók a helyükön maradtak, sőt, nem egyszer bekerültek a privatizált lapok tulajdonosi menedzsmentjébe is.
Másfelől, a frekvencia-moratórium feloldása után, 1995-1996-tól megnyílt a lehetőség kereskedelmi médiumok indítására is. Létre is jött néhány kereskedelmi csatorna, melyek közül a mértékadók tulajdonosainak, menedzsmentjének beállítottsága szintén baloldali vagy balliberális volt.
A másik, nem elhanyagolható tényező a szabaddemokratákkal függ össze. Mint korábban említettem, a szabaddemokraták igen jó személyi kapcsolatokkal rendelkeztek a sajtó- és média-szerkesztőségekben, melyeket eleinte a rendszerváltás következetes végig vitele érdekében használtak fel. Később azonban, az Antall-kormány hatalomra lépése után nem sokkal már elfordultak a jobboldali kormányzattól, s innentől kezdve, az Antall-kormánnyal való szembenállásban egyfajta szövetség, együttműködés jött létre a liberális és a szocialista újságírók, szerkesztőségek között. Ez pedig következményében legitimálta, megerősítette a régi nómenklatúrához kötődő vezető szerkesztők pozícióját, s elősegítette a „balliberális” szimbiózis kialakulását.
kép: Fortepan
Végül egyáltalán nem elhanyagolható az sem, hogy Magyarországon nem került sor a titkosszolgálati múlttal rendelkező személyek közéleti pozíciókból való eltávolítására. Mindez azért fontos, mert köztudomású, hogy a diktatórikus rendszer vezető újságírói gárdájának jelentős része, nem kevés főszerkesztő és szerkesztő vállalt, illetve kellett, hogy vállaljon titkosszolgálati feladatokat. (A külföldi tudósítóknál gyakorlatilag kötelező, magától értetődő volt a jelentéstétel, a titkosszolgálatokkal való együttműködés.) Márpedig a rendszerváltás első időszakában gyakran merült fel – még 2002-ben is felmerült, de újra elhalt -, hogy olyan átfogó titkosszolgálati törvény kellene, amely kiterjedne a volt diktatórikus rendszer vezető újságíróira is, mint olyanokra, akik jelentősen együttműködtek a hatalommal és kiszolgálták azt. Azonban – mint már taglaltuk – nem született ilyen átfogó törvény, aminek következtében a korábbi rendszer legkevésbé szimpatikus újságírói is a helyükön, vezető pozíciókban maradtak. (Itt jegyzem meg, hogy 2005-ben ismét nekikezdett a parlament egy átfogó ügynöktörvény megalkotásának, ám 2006 elejére ez a kísérlet is hamvába hullott – láss csodát, ezúttal is az Alkotmánybíróság határozatának „köszönhetően”.) Így a szocialista nómenklatúra média-hálózata sem tört meg, nem bomlott fel, ellenkezőleg, a külföldi tulajdonosok megjelenésével, a baloldali-balliberális támogatással, illetve az új kereskedelmi médiumok színre lépésével még tovább erősödött.
Mindezek következtében a szocialista hatalmi centrum egészen a 2010-es évekig, a második Orbán-kormány megalakulásáig igen jelentős erőfölénnyel rendelkezett a média és sajtó világában, ami lehetővé tette számára, hogy politikai szándékait, céljait, tematikáit, érvrendszereit a közvélemény középpontjába állítsa, háttérbe szorítva a meglehetősen szerény média-hálózattal rendelkező jobboldali erőcentrumot. S amennyiben igaza van a már idézett német elemzőnek, akkor ez a politikai versenyben meglehetősen nagy előnyt jelentett a szocialista politikai tábor számára. (A kétezertízes években a helyzet alaposan megváltozott, a két tábor közötti erőviszonyok ma már kiegyenlítettek.)
Szerző: Fricz Tamás politológus
