A béke még vár

A személyesen ismert világunkban soha akkora tétje nem volt még a racionális gondolkodás előtérbe helyezésének, mint most.

Az egy hónapja tartó orosz-ukrán harcok súlyos árnyékot vetnek a jövő vasárnap tartandó országgyűlési választásokra, s a médiazajban mindenen felülkerekedve „viszik el a showt”. Pedig nekünk a választásokra van valós ráhatásunk, míg a világrend átalakulására csekély. Ha április 3-án a magyarok nem racionálisan döntenek, a következmények felbecsülhetetlen károkat okoznak majd az országnak, s annak a túlnyomó többségnek, amely itthon akar/kényszerül maradni. Pártállástól függetlenül.

Minden nap háború. Egy hónapja, hivatalosan is. Pedig tudjuk jól, a birkózás nem most kezdődött, s amit látunk, az „csak” a látványtechnikai csúcspont. Európában, a közvetlen szomszédságunkban háború dúl, egy olyan katonai beavatkozás, amelynek ezrek esnek áldozatul, de az emberéletek kioltásán túli kárspirál vége sem látható még. A film a szemünk előtt pereg, a szó legszorosabb értelmében, ám a technikai csodákkal felvértezett narratívaharcban sokszor fogalmunk sincs, mi igaz és mi nem az.

 „A csönd volna jó, kicsit könnyebb napok” – de a béke még vár.

Ursula von der Leyen szerint „ha a szabadságnak neve van, az Ukrajna”. Ó, szent realitás, merre jársz? Ebből a szabadságból spricceltek szét még idejekorán az oligarchák, csak a kispályás gazdagok ragadtak ott, akik most kapkodva igyekeznek szerény apanázsukkal elhagyni a süllyedő hajót, mint például az a képviselő-feleség is, aki 10 milliárd forint értékű készpénzzel lépett át a magyar határon. Hrivnya és rubel nem volt nála, így jobb híján a bőröndjeit dollárral és euróval tömte ki. Vajon hány honfitársa életét könnyíthette volna meg ennek az összegnek akár a töredéke is? Olyanokét, akik gyalogosan, gyerekekkel, idősekkel, kisállatokkal a kezükben futottak az életükért. És futnak ma is.

Február 24-e óta a büszke Nyugat napi szinten tett kisebb-nagyobb lépéseket azért, hogy eszkalálja a helyzetet. Napi szinten. Mintha egyetlen pillanatot sem akartak volna arra szánni, hogy megálljanak, megpihenjenek, s közben esélyt adjanak a gondolatnak. Egy aprócska esélyt.

Az Ultrahang Hírmustrában azt kérdezték Boros Imrétől, hogy ha az oroszoknak csak az ukránokkal kellene megállapodniuk, ahelyett, hogy a nemzetközi közösségből mindenki beleszól a konfliktus rendezésébe, könnyebb volna-e a megoldás?

„Ha Ukrajnát Ukrajna érdekű vezetés vezetné, ez a háború soha nem jött volna létre” – jött a válasz.

Samuel P. Huntington, amerikai filozófus, politológus szerint a nyugati civilizáció puszta fennmaradásának az a feltétele, hogy képes legyen elfogadni érdekei egy többcivilizációs világrendben történő érvényesítését. Annak az illúziója ugyanis, hogy más civilizációk – kínai, buddhista, ortodox keresztény, hindu, iszlám, afrikai – átveszik majd a nyugati értékeket (nem összekeverendő a modernizációval!), nem csupán a civilizációk közti konfliktusok békés rendezését lehetetleníti el, hanem azt is, hogy a Nyugat megőrizhesse egyediségét. A mainstream politika és média kiüresedő, így a gyakorlatban mit sem érő szólamai – LMBTQ-jogok, rasszizmus, jogállamiság – szintén nem segítik a nyugati társadalmak tisztánlátását, a huntingtoni paradigma megértését.

A nyugati átlagpolgár válogatás nélkül, érzelmi alapon közelít meg mindent, még azokat a kérdéseket és helyzeteket is, amelyek akár az életét, de minimum az életszínvonalát veszélyeztetik. Elfelejtette a racionális gondolkodás mikéntjét, mert elhitették vele, hogy a történelemnek vége, így nincs is szüksége annál komolyabb szellemi erőfeszítésre, minthogy eldöntse, milyen telefont vásároljon, melyik étteremben egyen vagy honnan rendeljen, és hová menjen nyaralni, síelni, szórakozni.

Robert C. Castel szerint a legnagyobb veszély a Nyugat biztonságára nem a haderő szándékos elsorvasztása, nem a fegyverkezés leállítása, nem a rátermett szakemberek hiánya, hanem a közvélemény felkészületlensége és tapasztalatlansága a háborúval kapcsolatos kérdésekben.

„Egy dolog rózsaszínű pézsmasapkában üvölteni a Fehér Ház előtt. Vagy az aszfalthoz ragasztani magunkat, mert Gréta magánrepülőjén zörög a klíma. Vagy a rendszerszintű rasszizmus szobrait döntögetni. Vagy névelőkkel dekázni a gender-szakon. Viszont teljesen más dolog az épeszűségnek ugyanezen a szintjén azzal ostromolni a kormányokat, hogy passzoljuk már át a Mig-29-eseket Ukrajnának. Vagy zárjuk le a légierőnkkel az ország légterét. Vagy küldjünk csapatokat az oroszok ellen.

Mert a klíma nem lő vissza. És a rendszerszintű, toxikus maszkulinitás sem. Az oroszok viszont, bizony visszalőhetnek.

Ezúttal ugyanis nem egy látszat-válságról van szó, amit unatkozó értelmiségiek találtak ki, hogy az íróasztalukat egy nagyobbra cserélhessék. Ez egy igazi válság, aminek a tétje egy konvencionális európai, vagy akár egy atomfegyverekkel megspékelt világháború lehet.

Az erényfitogtatásnak ezúttal meghatározott tarifája van, és ezt kilotonnákban mérik.”

Az orosz-ukrán háború mindent felülír, amihez a széplelkek foggal-körömmel ragaszkodnak. A király meztelen, olykor meglepő dolgokat mond, hétfőn azonban kicsúszott a száján az igazság, amikor a Business Roundtable vezérigazgatói negyedéves találkozóján úgy fogalmazott, hogy

„egy új világrend lesz odakint, és nekünk kell vezetnünk, egyesítve ebben a szabad világ többi részét.”

A célok világosak, tudjuk, mit akar az orosz fél, s már azt is, amit az Egyesült Államok. Kérdés, hogy ebben a harapófogóban az Európai Unió képes lesz-e saját érdekeinek képviseletére, s a hangzatos deklarációkon túl össze tudja-e optimálisan egyeztetni valós lehetőségeit a valós képességeivel?

De még égetőbb kérdés, hogy a magyarok többsége képes lesz-e jövő vasárnap higgadt, racionális döntést hozni a közös jövőnkről, képes lesz-e a biztonságot és a csöndes építkezést választani a megélhetési politikusok, kalandorok és futóbolondok színes koalíciója helyett?

Kiemelt kép: Forrás: Facebook / Dr. Dézsi Csaba András