Úgy tűnik, még közel sem ért véget a baloldali gyászmunka. Ennél is érdekesebb, hogy a veszteségélmény feldolgozásának megszokott fázisai közül még mindig az elsőnél tartanak az első- és másodvonalas véleményformálók és beszélő fejek. Nos, a tagadás kétségkívüli előnye, hogy kényelmes felelősségnélküliségbe ringatja az embert. Elég csupán egy külső körülmény vagy másik személy megnevezése, és csodásan megúszható a saját felelősség terhe.

E hárítási mechanizmusnak többféle technikáját is kifejlesztette a baloldal, komfortosabb volt a bukást a kormánypárti médiatúlerőre vagy rosszabb és ízléstelenebb esetben a tanulatlan, vidéki szavazókra fogni. Ezen értelmezés fényében Budapest maradt az értelmiségi bástya, a falu-Magyarország pedig meggátolta a kormányváltást a maga végtelen provincializmusával. A poszt-SZDSZ-i narratíva a külhoni magyarok kárhoztatásával vált teljessé és teljesen visszatetszővé.

Más ellenzéki világmagyarázatok a személyi következtetések levonását sürgették. Itt az irányt még a választás másnapján Jakab Péter és Gyurcsány Ferenc adták meg, akik elsőként döfték nyilvánosan hátba vezetőjüket, Márki-Zay Pétert. Majd hirtelen mindenki megvilágosodott: tulajdonképpen a hónapokig építgetett új kapitány kormányozta tragikusan félre az ellenzék hajóját, akiről ugyebár már a kezdet kezdetén látszott, hogy alkalmatlan lesz.

A Márki-Zayra zúduló „baráti” tűz része volt a Direkt36 által publikált politikai krimi, amiből megismerhettünk egy befelé is autoriter, önfejű és saját igazságérzetétől megrészegült elnökjelöltet, illetve a béna kacsaként vergődő vagy épp aktívan ellene aknamunkázó szövetségeseit. A történetben MZP legalább tökéletesen önazonosnak tűnik, hiszen kifelé is hasonlóan elviselhetetlen karakternek láttuk.

A traumafeldolgozás akkor vált igazán pikánssá, amikor az új pártot deliráló Marki-Zayt saját mozgalmának tagjai is célba vették: Kész Zoltán és Kaltenbach Jenő is nyilvánosan állt bele a kampánypénzeket szerintük einstandoló elnökjelöltbe. Még a mindig lelkesaktivista Lukácsi Katalin is inkább megrótta a pártalapítási terveket és MZP-t, mintsem dicsérte volna. Más ellenzéki véleményformálók sem kímélték persze, gyakran megkérdőjelezve Márki-Zay mentális alkalmasságát is. (Nota bene: még mindig baloldali megmondóemberekről beszélünk!)

A logókat rajzolgató, kampányújságot korrektúrázó, országos kampányt mikromenedzselgető Márki-Zay személyi felelőssége természetesen vitathatatlan. Már amikor átvette a képességeiben elbizonytalanodó Karácsonytól a stafétát, és tartott egy zavaros, értelmetlen körmondatoktól terhes beszédet, akkor érezhető volt, hogy súlyos hónapok jönnek. Azonban egyetlen, őt hibáztató szövetségesétől sem hallottuk a legfinomabb, legdiszkrétebb önkritikát sem.

Mikor vállalják a felelősséget azok, akik hagyták a hódmezővásárhelyi önjelölt Messiást elszabadulni?

Akik szó nélkül, kritikátlanul engedték a buzizó, sötétgombázó, rasszista vicceket mesélő MZP ámokfutását? Akik az Orbán-fóbia szorításában felmentették a jó ízlés minden limesét áthágó vezetőjüket?

Vagyis a személyi konzekvenciák levonását először az ellenzék bukott pártvezetőinél érdemes kezdeni: ha nem kellene ezer és egy ok miatt amúgy is lemondania Gyurcsánynak, Jakabnak és a többieknek, akkor a dicstelen választási kampány miatt egészen biztosan. Amiatt pedig főleg, hogy önös érdekekből szabotálják az ellenzékváltás koncepcióját, és újabb éveket vesznek el Magyarországtól, hogy konstruktív, a kormányra ösztönző hatású politikai ellensúly alakulhasson ki. Ám amennyiben az ötödik kétharmad a cél, kiváló úton járnak.

Forrás: Mandiner.hu

Szerző: Constantinovits Milán

Kép: Hegedűs Róbert