Borvendég Zsuzsanna történész sorozata eredetileg a PestiSrácok oldalán jelent meg, ám bizonnyal vannak olyanok, akik lemaradtak róla. De azoknak is érdemes újra olvasniuk, akik nem minden részt olvasták. A teljes kép ismeretében érthetjük meg, hogyan jutottunk idáig?
Egyes vélemények szerint a rendszerváltás nyerteseiként meggazdagodó sikeres vállalkozók a késő kádári időszakban megjelenő jól képzett technokrata rétegből kerültek ki. Arról viszont kevésbé szól a fáma, hogy kikből és miképpen alakult ki a „technokrata” réteg a nyolcvanas évekre. Kiknek volt lehetőségük arra, hogy megismerkedjenek a kapitalista üzletpolitikával és honnan szerezhettek tőkét (és információt) ahhoz, hogy sietve „privatizáljanak”, majd vállalkozásokat indítsanak itthon és külföldön egyaránt? Nehezen feltárható kérdések ezek, de egyet biztosan tudunk: mindehhez édeskevés volt a tehetség és a szorgalom.
Számos, a kilencvenes években meggazdagodott nagymenő vállalkozóról derült ki az elmúlt évtizedekben, hogy a múltban ezer szállal kötődött a kommunista titkosszolgálatokhoz. Ilyen volt az a Hargitai György is, aki a Videoton külkereskedelmi cégének igazgatóságában együtt ült Apró Piroskával, és aki moszkvai kiküldetése után átvette a nyugatnémet Waltham cég irányítását a hetvenes évek végén. Az elmúlt hetekben bőven olvashattak a hetvenes–nyolcvanas évek nagy Waltham-botrányairól (csak azokról persze, amelyekről fennmaradtak dokumentumok), most nézzük meg, hogy mi történt a modellváltás után!
Montázs: Gondola.hu
Amikor csődbe ment a bécsi CW Bank
Az 1999–2000-es év legnagyobb botránya a CW Bank csődje volt. A körülbelül hetvenmilliárd (egyes források szerint közel százmilliárd) forint veszteséget felhalmozó pénzintézet a Magyar Nemzeti Bank bécsi fiókvállalata volt, amely a hidegháború alatt a kelet–nyugati kereskedelem finanszírozására állt rá, eközben titkosszolgálati akciók pénzelésével és embargós szállításokhoz köthető illegális pénztranszferekkel is foglalkozott. A blokk összeomlása után gyanús hitelkihelyezésekkel halmozta fel irdatlan hiányát.
Mitől voltak gyanúsak ezek a szerződések? A CW Bank kevés ügyféllel állt kapcsolatban, és azok mind a keleti blokk homályos múlttal rendelkező (értsd: feltehetően a volt kommunista titkosszolgálatok átmentéséhez köthető) cégek közül kerültek ki. A hitelezések a formai követelmények mellőzésével folytak; szemtanúk elmondása szerint „sajtpapíron” könyvelték a pénzmozgást. Érvényes szerződések és nyilvántartások hiányában nem lehetett behajtani a kinnlevőségeket és felelős sem volt.
Végül az MNB konszolidálta a pénzintézet veszteségeit, vagyis mi, adófizetők álltuk a CW Bank felhasználásával kivitelezett nagyarányú lopást is.
Hargitai és a guruló dollárok
Hargitai és a Waltham úgy kerül képbe a CW Bank kapcsán, hogy a botrány kirobbanásakor a legnagyobb adós éppen az ekkor már magánkézben lévő egykori Videoton-leányvállalat tulajdonosa volt. Hargitai a rendszerváltoztatás idején megvásárolta az irányítása alatt álló céget, és annak széles kapcsolatrendszerét felhasználva kalandos és drága üzletekbe kezdett.
Korabeli oknyomozó újságcikkekben olvashatunk arról, hogy a Waltham azonnal áttette székhelyét az adóparadicsomnak számító Ciprusra és onnan alapított leányvállalatokat Budapesten és Moszkvában is. A Videoton moszkvai kirendeltségének vezetőjeként Hargitainak kapcsolatban kellett állnia a szovjet belügyi és/vagy katonai titkosszolgálattal, majd müncheni kihelyezése után az embargós szállítások irányítása is hírszerzési hátteret feltételez.
Meglévő kapcsolatrendszere a váltás után is megmaradt, és már ekkor belekóstolt a szerencsejáték-iparba: elsőként kezdett kaparós sorsjegyet árulni az orosz fővárosban – tudhatjuk meg Huth Gergely 2000-ben megjelent sorozatából, amelyben a guruló schillingek után nyomozott. A cikkből az is kiderül, hogy „a terjesztésben az adómentesség érdekében az Afgán Veteránok Szervezete is részt vett”.
A cikksorozat egyik része. (Forrás: Magyar Nemzet)
A svájci kapcsolat és a Modultechnika
Az oroszországi kaland után az Egyesült Államok következett, ahol a kisstílű sorsjegyárusítást továbbgondolva kaszinók alapításába kezdett. Üzlettársa a svájci érdekeltségű Urs Hansel lett, akinek neve az előző részben már felmerült. Hansellel közösen Hargitai már a nyolcvanas években cégeket hozott létre Nyugaton, amelyek a Waltham leányvállalataiként jelentek meg; Svájcon kívül Liechtensteinben is működött ilyen vállalkozás. A fő „attrakció” természetesen az embargó kijátszása volt, de ennek fedésében éltek azokkal a lehetőségekkel, amelyeket a szocializmus tudott nyújtani a kiváltságosok számára: az állami vállalatok „tehetetlenségét” kihasználva fosztogatták a magyar gazdaságot.
Ügyes trükkel rabolták meg az országot
Az állambiztonság adatai szerint a Hargitai (illetve hivatalosan a Waltham) és Hansel tulajdonában álló svájci SCS GmbH (Strafa Control System) a nyolcvanas évek második felében létrehozott egy gyártással foglalkozó céget Magyarországon, Modultechnika Kft. néven. Az alapításban társtulajdonosként megjelent az Elektromodul és a Hírszöv (Híradástechnikai Szövetkezet) állami vállalat is, vagyis látszólag magyarországi székhellyel és nyugati részvétellel működő vegyesvállalatról volt szó, de mint láthatjuk, a nyugati partner mögött valójában egy magyar kötődésű vállalat, a Waltham, vagyis a Videoton leánycége állt.
A gyár termékeit az SCS felvásárolta, majd mint külföldi partner, eladásra kínálta az Elektromodul számára. Jól értették. Volt egy gyár Magyarországon, amelynek külföldi társtulajdonosa megvásárolta a legyártott termékeket (feltételezhetően elég kedvező árban tudott megállapodni saját magával, mint tulajdonossal), majd eladta a gyár magyar társtulajdonosának, az Elektromodulnak. A Modultechnika által Magyarországon gyártott termékek így végül Magyarországon kerültek felhasználásra, de a feleslegesen beiktatott exportügylettel elérték, hogy az SCS öt-tízszeres feláron adta vissza a portékát az Elektromodulnak, amely tulajdonképpen a gyártó vállalat egyik tulajdonosaként közvetlenül is hozzájuthatott volna a termékekhez.
Ne feledjék, a nyolcvanas években járunk, tehát az Elektromodul állami tulajdonban volt, vagyis ezzel a csalással a magyar gazdaságból vontak ki tőkét, ráadásul a Modultechnika is részben-egészben állami vállalatok tulajdonában állt, vagyis a termelés költsége sem terhelte a Hargitai–Hansel párost. Mit mondhatnánk erre a konstrukcióra: remek üzleti érzékkel és tehetséggel megáldott vállalkozók (technokraták) szemfülessége, vagy egy diktatórikus rendszer titkosszolgálata által támogatott vörösbárók visszaélése? Újabb költői kérdés.
Kaszinóüzlet Kaliforniában
A kilencvenes évek közepén az összeszokott üzlettársak tehát a tengerentúlon is szerencsét próbáltak: kaszinókat nyitottak Kaliforniában, abban az államban, ahol tiltva volt a szerencsejáték. Hogyan tudták ezt megtenni? Valahogy úgy, mint korábban Moszkvában, ahol az afgán háború veteránjainak adókedvezményét élvezték: kihasználtak egy olyan kiskaput, amellyel a helyi jogrend a hátrányos helyzetben élő őslakosokat kívánta segíteni. Az indián rezervátumoknak sajátos jogszabályi háttere volt, amelyben a törzsi szokásjognak is teret engedtek, így azok a vállalkozások, amelyekbe indiánok is társultak, egyedi elbírálásban részesültek. A kaszinók a CW Banktól kapott hitelből épültek fel, és sajtóértesülések szerint 1994-ben már több tízmillió dolláros nyereséget hoztak. A profitból azonban arra már nem futotta, hogy Hargitai visszafizesse a bécsi bankfióknál felhalmozott adósságát, így a bankcsőd pillanatában a Waltham tulajdonosa 800 millió schillinggel tartozott az MNB leányintézményének. Ezt is a mi adóforintjainkból „konszolidálták”.
Háttérben az Apró-Dobrev-klán
Hargitai György ezen kalandok után visszatért Magyarországra, hiszen 2002-ben régi elvtársai kerültek újra hatalomra. Dobrev Klára, mint az új miniszterelnök kabinetfőnöke – majd Medgyessy Péter bukása után a kormányfő felesége – pontosan azt a kapcsolatrendszert képviselte, amelyik Hargitai előtt megnyitotta a lehetőségek kapuit.
Hargitai a hetvenes–nyolcvanas években Apró Piroskával együtt a Videoton/Vidimpex igazgatóságának tagja volt, majd a kilencvenes években azokkal a bolgár körökkel is üzletelt, akik az Apró–Dobrev házaspár segítségével jutottak be a magyar piacokra. Petar Dobrev a bolgár Izotimpex (a Videoton bolgár megfelelője) egyik vezetője volt, vagyis titkosszolgálati kötődése kevéssé megkérdőjelezhető. Az egykori szovjet, magyar és bolgár kommunista állambiztonság hálózatával megtámogatva Hargitai sikeresen konvertálta át helyzeti előnyét valóságos tőkévé. Mindebben nemcsak az Apró–Dobrev házaspár volt a partnere, de maga Apró Antal is, a Kádár-rendszer szürke eminenciása, az ötvenhatos megtorlások egyik irányítója, akivel a kilencvenes évek elején közösen alapítottak biztonsági céget Magyarországon.
A botrányoktól a kétezres évek sem voltak mentesek. 2003-ban nagy vihart kavart, amikor a Hargitai tulajdonában álló Mágnáskert étterem szállított ebédet egy kihelyezett kormányülésre, Söjtörre. Az aranyárban mért angolna „rablóhúsként” híresült el az ellenzéki médiában.
Behozhatatlan előny a rajtnál
De a következő évtizedre is jutott a jogilag vitatható vállalkozásokból: Hargitai 2014-ben állt legutóbb bíróság előtt csalás vádjával, akkor éppen az egerszalóki fürdőberuházás kapcsán, amelynek részletei már végképp távol esnek e sorozat tematikájától.
Egy pályakép bemutatása volt csupán a célom, érzékeltetve, mennyire hamis az a narratíva, amely a kivételes tehetséggel megáldott szakemberekről és a „jókor volt jó helyen” véletlenek összjátékáról szól. Hargitai története tipikusnak mondható, és bár kicsi, kevésbé jelentős vállalatoknál előfordult, hogy a dolgozók összefogásával sikerült privatizálni az állami céget, sajnos nem ez volt a jellemző. A „vállalkozók” többsége hálózati kapcsolatrendszerekkel, politikai és pénzügyi háttértámogatással tudott megkapaszkodni az új világ küszöbén; egy átlag magyar állampolgárnak esélye sem volt felvenni velük a versenyt. A rajtnál olyan előnnyel indultak, hogy a rajtvonalnál állók számára látótávolon kívülre estek.
Forrás: PestiSrácok
Szerző: Borvendég Zsuzsanna történész
(Címkép: MTI/Bruzák Noémi)
