Az 1917-ben Oroszországban a hatalomra jutott bolsevikok az első néhány év alatt 18 ezer papot gyilkoltak meg – vetette föl a beszélgetést moderáló Péterfi Gábor, a Rubicon Intézet tudományos munkatársa az Egyházüldözés a Rákosi-diktatúra idején című rendezvényen, föltéve a kérdést: miért láttak ellenséget a keresztény közösségekben a 20. századi totalitárius diktatúrák, a nácizmus és a kommunizmus egyaránt?
Földváryné, a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Kara Egyháztörténeti Tanszék tanszékvezető egyetemi docense – kitérve a kezdetekre, amikor Krisztus kimondta: „üldözni fognak titeket az én nevemért” – aláhúzta, hogy a 20. század egyházüldözése más, mint a megelőző koroké: míg korábban vallások közötti harcról beszélhettünk, „a 20. században egy olyan, ideológiai alapon történő üldözés valósul meg, mely magát az istenhitet teszi zárójelbe”. Ezen az alapon támadja a keresztény vallást. A totalitárius rendszerek tehát a vallásos hitet ki akarják söpörni a közösségi létből, és annak helyébe valami más, saját ideológiát helyeznének – tette hozzá.
Gyilkossági ügyeket kreáló gyilkosok
A korszakkal kiemelten foglalkozó kutató a diktatúrákkal való szembenállás okait feltárva kitért a keresztény szabadság kérdéskörére is. A keresztény tanítás szerinti hit megélése ugyanis egy olyan belső autonómiát, egy olyan szintű szabadságot jelent, ami gyakorlatilag a hatalom körén kívül helyezi az embert – s ez ab ovo szembefordítja és üldözött vallássá teszi a mindent ellenőrizni igyekvő diktatúrával szemben.
Amikor Rákosiék leszerepeltek az 1945-ös választásokon, taktikailag egy rövid ideig visszafogottabb politikát képviseltek az egyházzal szemben. Ennek háttere a Szovjetunió 1943-ban, többek között Teherán okán némi fordulatot vett egyházpolitikája volt, és az, hogy a megszállt területeken gyakran csak az egyház szervezetében működő közösségek élték túl a háborús kataklizmát. Rövid távon tehát valamiféle időleges együttműködést alakított ki velük a hatalom, mely ekkor még a koalíciós pártok leszalámizálására koncentrált.
Viszont már 1946 áprilisában elfogják, koholt vádak alapján elítélik és kivégzik páter Kiss Szaléz ferences szerzetest, akit Gyöngyösön (tisztázatlan körülmények között) meggyilkolt szovjet katonák ügyébe kevernek bele minden alap nélkül;
a kommunista egyházpolitika lényege ebben az időszakban, hogy a legradikálisabbnak kikiáltott személyek, csoportok ellen lép fel.
Mindemellett már 1945 május 1-jén borzalmas kegyetlenséggel gyilkolják meg például Csaba Gyula evangélikus lelkészt, úgymond revansot véve 1919-ért. Földváryné emlékeztetett: a történteknek köze volt a szovjet katonák által elkövetett nemi erőszakokhoz is. A hatalom összekötötte az „ügyet” a Kisgazdapárt és a Kiss Szaléz által megalapított, sikeres szervezet, a Keresztény Demokratikus Ifjúsági Munkaközösség elleni fellépéssel. Ennek a koncepciós pernek már nemcsak az a célja, hogy az egyházat a hatalomból kirekessze, de hogy gyilkossági ügybe is keverje, erkölcsileg lejárassa.
Hasonló koncepciós per zajlott a Teréz körúti gyilkosság ügyében 1946 nyarán, ebbe a KALOT-ot keverték bele (Katolikus Agrárifjúsági Legényegyletek Országos Testülete), majd a SZEB (Szövetséges Ellenőrző Bizottság) szovjet vezetőjének megrendelésére Rajk László belügyminiszter feloszlatja az olyan katolikus ifjúsági egyesületeket, mint a cserkészet, „s a református ifjúsági egyesületek sem járnak jobban, ők meg kapnak a nyakukba egy kommunista biztost” – emlékeztetett Földváryné. Az egyesületi autonómiát, az ifjúsággal való foglalkozást tehát már ekkor, a koalíciós időkben frontális támadások érik – összegezte.
Nyelvi készlet a megbélyegzésre
A tanszékvezető kiért a kommunista párt nyelvpolitikájának kérdéskörére is, melyről – a keresztény szabadsághoz hasonlóan – szintén kevés szó esik, hogy milyen nyelvi készletet teremtenek meg maguknak:
„ő maga a progresszív; aki nem kommunista, az reakciós; aki reakciós, az – vegyük figyelembe, hogy most vagyunk a háború után – egy pillanat alatt fasiszta lehet; aki fasiszta, az nyilván antiszemita is”
– amint ez a kor sajtójában „szépen” ki is rajzolódik.
Tulajdonképpen az egyházban eszerint a logika szerint mindenki a nép ellensége – ennek Révai József a főideológusa –, és ez már megágyaz az 1948-as, frontális támadásnak.
Ehhez a támadáshoz kapcsolódik a Rubicon Intézet kötete, az Ünnepi Könyvhéten bemutatott Célkeresztben – Mindszenty József pere és a szovjet blokk főpásztorainak meghurcolása is. A Fejérdy András és Wirthné Diera Bernadett által szeresztett kötetre Földváryné több alkalommal is hivatkozott. A Mindszenty-per nemzetközi fogadtatása kapcsán felidézte: „ma már nehéz ezt elképzelni, de a per idején tömegtüntetések voltak Párizsban az ő védelmében, és Mindszenty a legrangosabb lapok, így a The Times címoldalára került”.
Földváryné rámutatott, hogy ugyanez a történet ismétlődött meg Jozef Beran prágai érsekkel, rá is hasonló sors várt – s bár eltérő körülmények között, de a lengyel egyház is üldöztetést szenvedett el. „Mivel a kommunista politika totálisan ellenőrizni akarja minden polgárát az élet minden területén, előbb-utóbb világnézeti összeütközésbe kerül a kereszténységgel, amely közösségteremtő erő” – fogalmazott.
A méreginjekciótól a „keskeny út”-ig
A hatalommal szemben jóval óvatosabb Stefan Wyszyński, Varsó érseke – mégis, a katolikus egyház épp olyan üldöztetésnek lett kitéve, cáfolta meg az est folyamán többször is határozottan Földváryné azt a narratívát, miszerint ha Mindszenty kompromisszumkészebb, akkor máshogy alakul az egyház sorsa.
A most megjelent kötet tematikáját követve Földváryné kitért a Kárpát-medence térségében más államokban tapasztalható, szélsőséges egyházellenes kegyetlenkedésekre és merényletekre. Ilyen volt például a kárpátaljai Romzsa Teodor görögkatolikus pap esete, akit félholtra verve vittek be a munkácsi kórházba, ahol egy szovjet titkosügynök – egy takarítónő – méreginjekcióval ölte meg. Földváryné felidézte Narancsik Imre kárpátaljai magyar református lelkész esetét is, akit 1946-ban letartóztattak, s
beszélt azokról a magyar református lelkészekről is, akik levelet írtak Sztálinnak, felszólítva, hogy ne forduljon Isten ellen.
Földváryné kifejtette, miképpen számoltak le – különféle eszközökkel – Mindszentyvel, s az evangélikus egyházzal, így Ordas Lajossal és a református egyházzal is, Ravasz László lemondatásával. Felidézte az olyan elképesztő epizódokat is, mint a kommunistákat kiszolgáló Bereczky Albert püspök által kidolgozott „keskeny út” teológiáját, mely a szocializmus építésére buzdította a reformátusokat.
Hálából kivégezve
A kutató arra is kitért, hogy kiemelkedő szerepe volt az egyháznak abban, hogy 1956-os forradalomban igen kevés népítélet történt. Ennek ellenére például azt a Gulyás Lajos református lelkészt, aki megakadályozta egy ÁVH-s tiszt kivégzését, Kádár Jánosék kivégeztették 1957-ben.
A beszélgetésen az is elhangzott:
a keresztény egyházak közösségteremtő és megtartó ereje akkor szakad meg Magyarországon, amikor 1956 után az erőszakos tsz-esítés miatt egymillió ember kényszerül lakhelye elhagyására
és a városokba való kötözésre. A lakótelepeken már nem épültek templomok.
A megtartó közösségek
Mégis, a magyarországi keresztény egyházak túlélték a kommunista rendszert – fogalmazott a Földváryné, aki a jelenlevők kérdéseire válaszolva elmondta: ebben sokat segített az a csöndes vallási ellenállás, a gyülekezetek közössége, egyes lelkészek kitartása, s az a szellemiség, amelyet a legsötétebb korszakokban is fenntartottak névtelen hívők és családok, hol „teadélutánokkal”, hol „családlátogatással, bérmálási felkészítéssel” álcázott, s így megtartott keresztény közösségekkel.
Forrás: hirado.hu
Címlapkép: Kálmán Peregrin, a ferences vértanúk boldoggá avatási ügyének rendi felelőse megáldja Kiss Szaléz (1904–1946) ferences mártír mellszobrát a rend gyöngyösi kolostorában 2014. május 10-én (Fotó: MTI/Komka Péter)
