Folynak a kényszersorozások, a hírek szerint e téren nem ismernek kegyelmet az ukránok, és a rendőrség működéséről is olvasni megdöbbentő történeteket…
Kevesebb szomorúbb és szívszorítóbb feladatot tudok elképzelni magyar szemmel az orosz-ukrán konfliktus kapcsán annál, mint bekezdést írni a kárpátaljai magyarság helyzetéről. Természetesen a Földön élő emberként, európaiként felfoghatatlan és döbbenetes látni a Kelet-Ukrajnában zajló háborút, az ártatlan emberek millióinak szenvedését, tíz- és százezrek halálát és megsebesülését, a súlyos dollármilliárdokra rúgó pusztítást, de egy magyar számára Kárpátaljára kiemelt figyelem kell, hogy vetüljön.
Most jó lenne valami pozitívval indítani az elemzést, valami biztatót írni, de akárhonnan is futok neki magamban a történetnek, sírni volna kedvem. Az egyetlen pozitívum, ami rögtön egy negatívum is, hogy nagyon sok hadköteles korú magyar férfi el tudott menekülni Ukrajnából, és így nem kell részt venniük az értelmetlen kelet-ukrajnai háborúban. Ez ugyanakkor rögtön hatalmas gondot is jelent, mert – jelen állás szerint – ha ezek a férfiak egyszer hazatérnek, akkor azonnal bíróság elé állítják őket. Így ha a férfiak Kárpátaljától távolra szöktek, akkor bizonyára a családjuk is velük tartott. Ha pedig ez még nem történt meg, akkor idővel a feleség és a gyerekek biztos követni fogják a családfőt.
Már rögtön a háború elején úgy becsülték, hogy a százötvenezres kárpátaljai magyarság fele elhagyta szülőföldjét. A helyzet azóta egészen biztosan csak romlott, így a kárpátaljai magyarok közül leginkább csak az idősek maradtak otthon. Aki mégis elég vakmerő volt ahhoz, hogy ne meneküljön el, annak nem lehet egyszerű az élete. Ugyan az oroszok bombázásától nem kell tartaniuk, mert eddig a háború alatt csak egy alkalommal lőttek rakétát Kárpátaljára, akkor Volócnál egy vasúti áramellátó központot ért támadás, de az ukrán hadsereg és rendőrség nagyon is aktív helyben.
Folynak a kényszersorozások, a hírek szerint e téren nem ismernek kegyelmet az ukránok, és a rendőrség működéséről is olvasni megdöbbentő történeteket…
Van azonban egy másik gond is. Miközben a kárpátaljai magyarok nagy része elhagyta Ukrajnát, helyükre több százezres nagyságrendben érkeztek menekültek keletről. S minél tovább tart a kelet-ukrajnai háború, a megye etnikai átrajzolódása annál drámaibb lesz. Sajnos megkockáztathatjuk, hogy ha a háború tovább tart, a színészelnök pedig marad az elnöki székben, akkor Kárpátalja végképp megszűnik magyarnak lenni, és már soha sem lesz olyan, mint amilyennek 2022. február 24. előtt láthattuk, etnikailag semmikép.
S hogy mibe lehet kapaszkodni? Hát a hívők kulcsolják imára a kezüket, akik tagadják Isten létezését, szorítsanak a sors jobbrafordulásáért. Ahhoz ugyanis, hogy a kárpátaljai magyarság visszatérhessen szülőföldjére, és ott tervezhesse a jövőjét, csodára van szükség. Először is be kellene fejeződnie az orosz-ukrán háborúnak. Másodszor, gyökeres változásnak kellene beállnia az ukrán vezetésben – ez a színészelnökkel aligha képzelhető el –, amelynek amnesztiát kellene adnia azoknak, akik a háború miatt elszöktek az országból. S ennek a vezetésnek olyannak kellene lennie, amely tiszteletben tartja az országban élő kisebbségek jogait. S persze ezeket nemcsak megígérni kellene, hanem megtartani is, Ukrajnában ezek nem mindig járnak együtt.
Na, ha ezek közül minden teljesülne, akkor talán új erőre kaphatna a kárpátaljai magyarság, vagy legalábbis feltámadna a totális erőtlenségből. Ez azonban jelenleg annyira reménytelennek látszik, hogy csak az (isteni) csoda segíthet. Hát segítsen!
Fotó: MH/Hegedüs Róbert
