A létező legrosszabb zöldpolitika az, amely világnézeti, ideológiai alapon vádol, majd bélyegez meg társadalmi csoportokat, úgymint a szent ügy kerékkötőit.

A Válasz Online szemlézte nemrég Huszár András, a Green Policy Center vezetőjének írását, amelyben a szerző kifejti, hogy végső soron a nemzeti oldal az, amely nem veszi komolyan a környezet megóvására való törekvéseket, illetve a klímaváltozás kihívásait, ideértve az energiafelhasználás kérdését is. A cikkben olyan állításokat tesz, mint hogy:

„éppen azok cikizik a takarékosabb életmódról beszélőket, akikhez elvileg a szerény, önmérsékletet tanúsító életmódot értéknek tekintő „keresztény-konzervatív” gondolat közel áll… a kormányoldali média (egy része) azt sugallja, hogy ciki takarékosnak lenni és önmérsékletet gyakorolni, vagy erre egyáltalán csak kísérletet tenni.”

De muszáj idéznem egy régebbi írásából is, mert sokat elárul az egyébként 1986-ban, Budapesten született fiatalember szemléletmódjáról, aki a jogi kart Szegeden végezte, majd különböző környezetvédelemmel kapcsolatos tanulmányok és munkahelyek után lett 2020-ban társalapítója és igazgatója a Green Policy Centernek. A Facebook szerint ez egy nonprofit szervezet, de weboldalukról nem érhető el sem éves jelentésük, sem támogatóik névsora.

Ennyit a háttérről, és akkor pillantsunk rá a tavaly októberben megjelent, Energiaár-válság: csak a baj lesz nagyobb, ha most kidobjuk a közös klímapolitikát című írásának egyik részletére:

„Az egész EU-s klímapolitikát áthatja az a törekvés, hogy a szennyező energiákra a megfelelő árjelzést tegyék, amely egyre inkább ellenérdekeltté teszi a felhasználókat ezen energiaforrások használatára. Igen ám, csak ez az elméletben jól hangzó rendszer azt feltételezi, hogy rendelkezésre állnak olyan, viszonylag könnyen elérhetően megfizethető(bb) alternatívák, amelyek helyettesíteni tudják a fosszilis energiákat. Ez egyelőre nagyszámban és megbízható módon nem sok helyen van így. Ezért az EU klímapolitikájának jelenlegi szakasza egy bizonyos nézőpontból egyelőre csak sarcolásnak tűnik annak, aki ezt akarja láttatni. És a politikusok egy része szívesen láttatja így a folyamatot. Ennek a rázós átmenetnek vagyunk tehát a kellős közepén itt, Európában, ez (is) okozza a mostani turbulenciát. De vajon amikor egy repülő kerül turbulenciába, meg kell kérdőjelezni a teljes út értelmét?”

Na most, ha jól értem, itt azt adja az olvasó tudtára, hogy

  1. az EU arra törekszik, hogy büntesse a szennyező energiák használatát;
  2. de facto nem állnak rendelkezésre olyan könnyen elérhető és megfizethető alternatív energiaforrások, amelyek pótolhatnák a környezetszennyező, fosszilis energiákat;
  3. aki mindezt sarcolásnak nevezi, az gonosz politikus – utalva itt a magyar kormányra –, mert valójában csak „bizonyos nézőpontból” tűnik sarcolásnak.

Tessék mondani, melyik az a nézőpont? A realista?

De nem tudom kihagyni az idézet zárásaként magasra küldött labdát sem, amikor a szerző arra kíváncsi, vajon megkérdőjelezi-e a tejes út értelmét, ha egy repülő turbulenciába kerül?

Szerény véleményem szerint ez erősen függ attól, hogy a gép végül lezuhan-e vagy sem.

Ám ha megismételjük azt az állítást, amely szerint e pillanatban nem áll rendelkezésre annyi megújuló energia, amennyi – maradva a szerző hasonlatánál – biztosítaná a „repülő levegőben tartását”, akkor az a gép bizony bele fog állni a földbe. Ez ilyen roppant egyszerű. Építhetnek a németek száz helyett ezer, meg millió szélerőművet, ha a szél úgy dönt, hogy nem fúj, akkor a különbség csak annyi lesz, hogy száz helyett ezer, meg millió szélerőmű nem termeli meg majd a szükséges áramot. Plusz nem mellékesek azok a környezeti károk sem, amelyeket a monstrumok építésével épp a környezet megóvásának jegyében okoznak.

De térjünk rá a minap megjelent írásra, amely gyakorlatilag bármiféle konkrétum vagy reprezentatív mérés nélkül bátran jelenti ki, hogy a magyar jobboldal pazarló életmódot folyat, és hogy

„Európában már a legmagasabb politikai szinteken is születnek ötletek arra, hogy az embereknek mi mindent lehetne vagy esetleg kellene megtenni azért, hogy kisebb terhet rójunk a környezetünkre, beleértve az energiafelhasználást is. Erre a magyar politikában és közéletben, elsősorban a kormányoldal környékéről korábban főleg gunyoros és cinikus reakciók születtek.”

A helyzet az, hogy már a premissza is téves.

Először is, valóban nincs adat arra vonatkozóan, hogy a takarékoskodók és a pazarlók milyen világnézettel rendelkeznek, mely párt szavazói, hacsak az áprilisi választásokat nem vesszük alapul, ahol a kormányzópárt ismét 2/3-dal verte ronggyá az egyesült ellenzéket, ergo a teljes lakosság körében a Fidesz nagyobb népszerűségnek örvend. Ez viszont nem azt jelenti, hogy a narancssárga vidék pazarlóbb életmódot folytat, mint a vörös nagyváros. Mi több, ha a történelmi vonatkozásokat szemléljük, határozottan jelenthető ki, hogy a vidék Magyarországa a szocializmus évtizedeiben, de még az elszámoltatás és megtisztulás nélküli rendszerváltoztatás után is, kénytelen volt elsajátítani a spórolás tudományát, és képes takarékoskodni, amennyiben az szükséges.

Ezt azért tudom biztosan, mert onnan jövök, a vidék Magyarországáról, annak is a szegényebbik, keleti szegletéből. És a fiatal zöld-forradalmárokkal vagy nyugati politikusokkal ellentétben én tudom milyen volt gyerekként a fűtetlen szobában öltözködni reggelente, amikor anyám az olajkályha fölött melegítette a zoknit, harisnyát, hogy ne síró gyereket kelljen óvodába vinnie. És tudom, milyen zománcos vödörben a kútról hordani a vizet, tudom milyen gyalog menni iskolába, tudom, milyen lavórban fürdeni, és annyit szedni a tányérodra, amennyit megeszel. Engem nem érint a rezsicsökkentés csökkentése, mert eleve nem fogyasztunk többet, és nálam élelmiszer sem landol a kukában, a maradékot, ha van, megeszik az állatok. És sorolhatnám napestig, miért szürreális, ha éhséget, hideget és nyomorúságot sosem látott lánglelkű zöldek intenek meg, mert jobboldali lévén nyilván pazarló életmódot folytatok.

És itt jön a második tévedés, meglehet, a szerző szövegértési nehézségeiből fakad, mindenesetre én egyetlen olyan cikket sem olvastam, amely a takarékos, környezettudatos attitűdöt kárhoztatta volna, ellenben valóban gúny tárgyává váltak azok az üres, hiteltelen és módfelett farizeus tanácsok, amelyeket az uniós elit némely képviselője intézett az átlag adófizetők felé. Ők ugyanis nem azt mondták, hogy ne fűtsünk medencét meg pálmaházat, ne szaunázzunk, vagy ne pancsoljunk a jakkuziban, hanem azt, hogy akár hetekig se fürödjünk. Inkább szellőztessük ki a ruháinkat vagy fűtsük a lakást teamécsessel!

Mindezt pedig olyan bürokraták szájából hallani, akik sosem látott jólétbe születtek, és az átlagember számára elképzelhetetlen havi juttatásokban részesülnek a mi adóforintjaiból, nos, több mint irritáló.

Egy szó, mint száz: okkal lettek kigúnyolva, kifigurázva ezek az életszerűtlen életmódtanácsok, csak épp ez az ok nem a környezettudatosság elutasítása, hanem a hipokrita haszontalanságé. Kíváncsi lennék egyébként, hogy a fürdés és fűtés mellőzésére buzdító politikusok és megmondóemberek, ha csak egy hétig élnének olyan körülmények között, amilyet adófizetőiktől elvárnak, vajon ugyanilyen lelkesen propagálnák továbbra is világmegváltó ötleteiket?

Végül pedig álljon itt egy tanulságos történet a mára zöldbe fordult baloldali szemléletmódról, amely pont annyira nem reprezentatív, ahogy Huszár András véleménye sem az; de legalább megtörtént.

2007-2008 körül nyaranta egy-két hetet a Balatonon töltöttem, egy vitorlás barátommal az ő kis ütött-kopott Balaton 25-ösén. Ez a hajókategória már akkor is fapadosnak számított, beépített motor, kormánykerék, WC és konyha nélkül, de fiatalon az embernek nincsenek nagy igényei. Siófokról indultunk, és végighajóztuk a tavat, egészen Keszthelyig – ma is jobban ismerem a Balatont belülről, mint a part felől. A földvári, badacsonyi és szigligeti Mahart-kikötőket különösen kedveltem, ez az emlék is Szigligethez köt.

Azon a napon Keszthelyről indultunk vissza, délután öt óra lehetett, a keszthelyi, frissen átadott kikötő annyira kopár volt, hogy úgy döntöttünk, mégis visszamegyünk Szigligetre, az „elit” kikötőbe. Előző nap már láttunk ott egy csodahajót, egy katamaránt, ritka madárnak számított a Balatonon, az ára már akkor is kilenc számjegyből állt. És láttuk a tulajt is, a családjával, hallottuk a büfé teraszán a telefonbeszélgetéseit, nem is titkolta, nem vonult félre, a politikusok nevei pedig úgy pattogtak, ahogy kell ahhoz, hogy félreérthetetlenné tegye – ő VALAKI.

Szóval átmentünk Keszthelyre ebédelni és várost nézni, majd délután visszaindultunk. Csakhogy megállt a szél. Kínkeserves órákon át pöfögtünk motorral, behúzott vitorlákkal, közben besötétedett, és baljós fények villantak fel a Tanúhegyeken túl; villámlott, a viharjelzés kettesre váltott. Aki ismeri a Balatont, tudja, hogy a baj gyorsan odaér, gyorsabban, mint gondolná az ember, ezért az utolsó órák igencsak feszülten teltek, kétséges volt, kitart-e az üzemanyag, szóval nemigen beszélgettünk, nem ittunk, nem ettünk, csak meredten bámultuk a távolinak tűnő parti fényeket.

Éjfél körül futottunk be végre, hatalmas kő esett le a szívünkről, és már semmiségnek tűnt helyet keresni a zsúfolásig megtelt kikötőben. Nem is találtunk jót, illetve egy volt, egészen bent, a dupla helyet elfoglaló katamarán tövében. Csodálkoztunk, hogy szabad, és gyanakvásunkat elnyomta a felszabadult öröm, mert a nyílt vízről végre biztonságos „talajra” értünk. Annyira kimerültünk, hogy iszogatni sem volt kedvünk a forró éjszakában, úgyhogy gyorsan ledöntöttünk egy-egy Unicumot a nagy izgalomra, majd bebújtunk aludni.

Ekkor ért bennünket az a különös felismerés, hogy valami folyik. Mármint a kikötő csöndjében jól körülhatárolható helyről csurog a víz a tóba. Hangosan. Elég hangosan ahhoz, hogy ne akarj elaludni, mert félsz az álmodba épülő csorgás esetleges kínos következményeitől. De mi a túró ez? Kimásztunk a kajütből és gyorsan beazonosítottuk a hang forrását – a tulaj által lezárt katamarán légkondicionálójának kondenzvize csordogált a Balatonba. Ekkor nyert értelmet az a furcsa tény, hogy éjfélkor akadt szabad hely a szigligeti kikötő központi részén.

Értjük, ugye, mi történt? A VALAKI leugrott egyet vitorlázni a családdal, majd szándékosan bekapcsolva hagyta a légkondit azért, hogy ha legközelebb odaruccan – egy nap vagy egy hét múlva –, kellemesen hűvös hajóba léphessen. Ez volt az egyetlen oka, amiért pörgette a kikötő villanyóráját és ellehetetlenítette, hogy a mellette lévő hajókon nyugodtan lehessen éjszakázni.

A tulajt Mesterházy Ernőnek hívták, a feleségét Mécs Mónikának.

Beszélték még akkoriban azt is, hogy Mécs Imre lányáék a fél Öreghegyet kivájatták a házuk építésekor, meg Tapolcáról hozattak munkásokat, hogy a helyiek véletlenül se tudjanak meg semmit az egzotikus részletekről, de hát ez ugyebár csak egy pletyka…

Kiemelt kép: Pixabay