A cím egy Georges Clemenceau-idézet parafrázisa. A magyar történelemben sötét szerepet játszó francia politikus, aki még életében a Tigris becenevet kapta harciassága miatt, eredetileg a fantáziátlan francia tábornokokra utalt a mondásával.
„A háború túl komoly dolog ahhoz, hogy katonákra/tábornokokra bízzuk” – szavai egy 1917-es, véres és eredménytelen offenzíva után születtek, amely azzal fenyegette a novemberben megválasztott miniszterelnököt, hogy a szintén sikertelen 1917 tavaszi támadássorozathoz hasonló lázadás tör ki ismét a francia hadseregben. Jól jellemzi a probléma fontosságát, hogy Samuel Huntington egy egész könyvet szentelt a kérdésnek A katona és az állam címmel, amely – helyesen – a katonai vezetés feletti civil kontroll fontosságát hangsúlyozza történelmi példák alapján. Ez utóbbi egyébként a mai napig alapmű a területen.
A háború természete és a háborús logika alapján ugyanis a hivatásosok által vezetett hadsereg hajlamos önjáróvá válni. Különösen akkor, ha nem a képességek, hanem a származás és/vagy a kapcsolatok képezik az előrejutás alapját. Ugyanis – és ezt nem lehet elégszer elmondani –
a háború az emberi társadalmak egyik legösszetettebb vállalkozása. Ha nem a legösszetettebb.
Gazdasági, társadalmi, külpolitikai és egyéb szempontok is jelentős, sőt meghatározó szerepet játszhatnak egy fegyveres konfliktus kimenetelében, természetesen a katonaiakon kívül. A történelem számtalan példát ismer, amikor egy háború nem a csatamezőkön dőlt el, hanem a szövetségesek árulása, vagy éppen a kincstár kimerülése eredményezte a hadműveletek felfüggesztését és a békekötést.
A háborúk megvívásának tágabb környezetét a szakma nagystratégiának nevezi, amely fogalom a nemzetnek vagy a szövetségi rendszernek az ellenfél legyőzésére összpontosított erőforrásainak összességét jelenti. Kitűnő példa erre a II. világháborús szövetséges hatalmak esete, ahol a felismert ipari fölény nagyjából helyes alkalmazása vezetett a náci Németország vereségéhez. És ez a terület egyértelműen a civil politikusok terepe, akik visszahívhatóságuk és felelősségre vonhatóságuk miatt kötelesek figyelembe venni a lakosság véleményét is. A háború mint rendkívüli, a normálistól eltérő állapot
kíméletlenül rámutat minden fennálló rendszer hibáira, ugyanúgy, mint egy terhelési teszt.
A mostani helyzetben a főhatalmat magának vindikáló Európai Bizottság demokratikus deficitje, amely békeidőben nem volt annyira látványos, most roppant módon szembeszökő. A döntéseik következményeit viselő átlagpolgártól fényévnyi távolságra, a gondosan felépített elefántcsonttoronyban élő politikusok tetszés szerint játszadozhatnak nemzetek, sőt kontinensek, de akár az egész világ sorsával. Elég csak a fenyegető élelmiszerválságra gondolni.
Sajnos azonban nemzeti szinten sem sokkal jobb a helyzet. Liz Truss brit külügyminiszter, miniszterelnök-jelölt például az év elején azzal okozott kisebb diplomáciai botrányt, hogy tárgyalás közben összekeverte az ukrán és az orosz területek nevét. Rossz belegondolni, hogy Winston Churchill helyére, aki egy több kötetes történelmi műben dolgozta fel az angolul beszélő népek történetét, egy ilyen súlyos kihívásokkal küzdő személy ülhet.
A fenti két szempont egy sokkal mélyebb válságot tár a szemünk elé. Ursula von der Leyen
úgy lett német honvédelmi miniszter, hogy előtte ifjúsági és családügyi, majd munka- és szociális ügyi miniszter volt.
Az orvosi végzettségű hölgy egyébként egy prominens politikai családba született, olyannyira, hogy 1977-ben a szélsőbaloldali terrorszervezet, a Rote Armee Fraktion fenyegetései miatt a el kellett menekülnie Németországból, és egy ideig a Scotland Yard védelme alatt Londonban élt. Láthatóan minden adott volt ahhoz, hogy kitűnő ismerője legyen Clausewitznek. Sőt a tőle származó híres mondásnak („a háború a politika folytatása más eszközökkel”), ne csak a hátterét, hanem a mögötte rejlő történelmi tanulságok mélységeit is ismerje. Vagy nem. Inkább nem.
Slusszpoén: a haladó nyugati világ szívesen élcelődik Hszi Csin-ping elnökön, aki a kínai „hercegek” egyike, azaz olyan vezető, akinek már a szülei is jelentős politikai pozíciókat töltöttek be. Ide kapcsolódik, hogy egyetlen dolog miatt sajnáltam igazán, hogy nem Hillary Clinton lett az Egyesült Államok elnöke. Hogy a kelet-európai új demokráciákat lelkesen bírálók figyelmébe ajánlhassam Bush (apa és fia), valamint Clinton (férj és feleség) elnököket, mint a demokratikus esélyegyenlőség bajnokait. Hogy is van ez a szálkával és a gerendával?
Persze igazságtalanság lenne ezt a helyzetet kizárólag a civil politikusokon leverni. Az uralkodó neoliberális világnézet ugyanis mindent megtesz, hogy a történelmet újraértelmezze. Az 1619 projekt bevallott célja, hogy a „történelmet narratívára cserélje”. A nyugati haladárok pechjére mi még emlékszünk arra a hasonló ideológiára, amely pontosan ugyanerre törekedett. A múltat végképp eltörölni, ugye? Ennek az abszolút nonszensznek köszönhetően már ott tartunk, hogy
még az amerikai katonai akadémiákon sem oktatnak elég hadtörténelmet.
Igaz, van helyette szociológia és egyéb elkerülhetetlenül fontos tantárgy. Sőt, magát a hadtörténelmet is szinte kizárólag társadalmi, etnikai, faji és kulturális szempontból dolgozzák fel. Max Hastings ismert katonai író ezt a jelenséget úgy foglalta össze, hogy „az egyetemi oktatók csak azt felejtik el, hogy a konfliktusok megelőzésének legjobb módszere az, ha tanulmányozzuk őket.”
A Nyugat erőssége mindig is az volt, hogy tudományt és a gondolkodást meg tudta szabadítani a vak hittől, így mindkettő önreflexív tudott maradni. Azaz képesek voltunk, ha nem is a mások, de legalább a saját hibánkból mindig tanulni. Ez a neoliberális Homo Deus, az istenné vált ember gőgös beképzeltsége miatt egyre kevésbé lehetséges. Pedig nincs választásunk – vagy elfogadjuk, hogy a történelem az élet tanítómestere, és kénytelenek vagyunk folyamatosan tanulni, változni, és ezáltal igazodni a változásokhoz, vagy vállaljuk az elkerülhetetlen következményeket.
Vezetők rossz döntései miatt tűntek már el civilizációk a föld színéről.
És akik utánunk jönnek, megsiratják-e majd az Európai Uniót? A jelenlegi helyzetet nézve, kötve hiszem.
Kiemelt kép: Facebook
