Őszintén nem értem, hogy a progresszívek miért tiltakoznak oly hevesen a halálbüntetés ellen, miközben kezüket-lábukat törik az abortuszhoz és az eutanáziához való jogért.

Először az egyetemen jött velem szembe a halálbüntetés teoretikus kérdése, amikor a „Kommunikáció szóban és írásban” elnevezésű szemináriumon azt a feladatot kaptuk, hogy írásban érveljünk a halálbüntetés mellett. Vagy ellen. Szabadon lehetett választani. Általában komolyan szoktam venni a rám bízott feladatokat, egyetemista koromban sem volt ez másképp, és elfogulatlanul, filozófiai, jogi, erkölcsi, etikai, gazdasági, stb. szempontok mentén kezdtem el felsorakoztatni a pro és kontra érveket. Mire a végére értem, a mérleg nyelve egyértelműen a halálbüntetés támogatása felé billent. Mondanom sem kell, a szeminárium 15 hallgatója közül rajtam kívül mindenki ellene érvelt. Végül rájöttem, hogy azért történhetett így, mert – bár az öndicséret büdös, mégis úgy vélem – én voltam az egyetlen, aki megértette a feladatot, és a korszellem divatja helyett valós érvek mentén döntött.

A bevezetőben ezt írtam:

„A 20. századig senki sem volt, aki e büntetési formát minden körülmények között, tehát még rendkívüli helyzetekben is elutasította volna; ehhez a II. világháborúra, a náci és sztálini népirtásra volt szükség, amelynek ellenhatásaként az emberi jogok tisztelete abszolút sérthetetlen elvvé vált… Magyarország európai uniós tagsága kizárja annak a lehetőségét, hogy a halálbüntetés visszaállításáról ne csupán elméleti szinten folyhassanak diskurzusok, ennek ellenére a társadalom döntő többsége ma is azt vallja, hogy igenis akadnak olyan kiemelt esetek, amikor szükség volna a halálbüntetés alkalmazására. Az alábbiakban felsorolt szempontok igazolni fogják e társadalmi igény létjogosultságát, egyúttal pedig cáfolni az abolicionisták érveit, melyek legfőbb alappillére az a tézis, miszerint az élethez és az emberi méltósághoz való jog … minden embernek veleszületett, sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető joga.”

És így zártam:

„Végezetül ne felejtsük el talán az egyik legfontosabb érvet: a döntés mindig a gyilkos kezében van. Ha ismét lenne Magyarországon olyan törvény, amely szerint meghatározott cselekmények elkövetőivel szemben akár halálbüntetés kiszabására is sor kerülhetne, akkor az, aki ilyen cselekményt követne el, tulajdonképpen maga egyezne bele a halálra ítélésébe, hiszen szabad akaratából döntött, hogy elköveti-e a gyilkosságot és ezzel vállalja a halálbüntetést, vagy nem követi el azt. A bűnözőt senki sem kényszeríti, hogy halálbüntetéssel fenyegetett bűncselekményt kövessen el, tehát önnön szabad elhatározásából vállalja saját halálra ítélését, vagy legalábbis annak a lehetőségét – szemben az áldozatokkal, akiknek nem volt választásuk.”

Ha tehát vegytisztán csak érvek mentén közelítjük meg a kérdést, nem juthatunk más döntésre, minthogy kivételes esetekben – és nem szakmányban – a halálbüntetés alkalmazása indokolt.

Miért kell a modern társadalmaknak olyan bűnözőket eltartani életük végéig, akik előre megfontolt szándékból, aljas indokból, különös kegyetlenséggel követtek el emberölést vagy tömeggyilkosságot?

De manapság minden fordítva van.

„Az Amnesty International minden esetben ellenzi a halálbüntetést, függetlenül a bűncselekmény jellegétől vagy körülményeitől, a bűnösségtől vagy ártatlanságtól, vagy az állam által a kivégzés végrehajtására alkalmazott módszertől. A szervezet azért kampányol, hogy ezt a kegyetlen büntetést az államok teljesen és véglegesen eltöröljék” – olvashatjuk a szervezet honlapján.

De ez nem egészen igaz.

A jogvédők nem minden esetben ellenzik a halálbüntetést, a legvédtelenebb, legártatlanabb, legkiszolgáltatottabb életszakaszban járókkal szemben például kifejezetten támogatják. Gondolom, az nem kegyetlen.

„A küldöttek elfogadták az Amnesty korábbi abortusz irányelvének egy új verzióját, amely nemcsak arra szólítja fel az egyes országokat, hogy ne büntessék az abortuszt igénybe vevőket, de széleskörűen garantálják a nők, lányok és minden olyan ember törvényes és biztonságos hozzáférését, aki teherbe tud esni.”

A megfogalmazáson most nem élcelődnék – vajon mire gondolhatott a költő, amikor azt írta, hogy a „nők, lányok és minden olyan ember, aki teherbe tud esni”? –, mert a téma jóval komolyabb ennél.

Magyarországon 1956. június 4-től legális az abortusz, 2022-ig több mint hatmillió művi terhességmegszakítás történt.

A téma körüli viták homlokterében a támogatók részéről rendkívüli hangsúlyt kapnak a szélsőségek, egyszóval az arcátlan demagógia. Rendre fölmerül ugyanis, hogy mi történik, ha a terhesség bűncselekmény eredménye, vagy éppen veszélyezteti az anya életét? Ám az érvelési hiba akkor sejlik fel, amikor szembesülünk azzal, hogy a terhességmegszakítások arányai hogyan oszlanak meg. Az elmúlt évtizedek KSH statisztikáit vizsgálva azt látjuk, hogy átlagosan

a terhességmegszakítások mindössze 0,3 százaléka következett be azért, mert az anya erőszak áldozata lett, 1,5 százaléka az anya életének veszélyeztetése, és 1 százaléka a gyermek rendellenessége miatt.

A számok pedig nem hazudnak; a terhességmegszakítások 97,2 százaléka válsághelyzetre hivatkozva történik meg, nem pedig azért, mert a „nagybácsi megerőszakolta a 15 éves unokahúgát”. Válsághelyzet viszont gyakorlatilag bármi lehet, így valós akadály semmilyen esetben nem gördül – az első trimeszter előtt – a gyermek elvetetése elé.

Szóval tetszik, nem tetszik, ki kell mondanunk, hogy az abortusz mellett döntő nők túlnyomó többsége ma Magyarországon (is) a fogamzásgátlás utolsó eszközeként tekint magzata életének elvételére. Kemény? Az. Pláne, ha hozzátesszük, a támogatók azért küzdenek, hogy még a lelkiismeret se legyen játékban – erről szólt a szívhangrendelet körüli hisztéria.

A Nyugaton egyre divatosabbá váló eutanázia – mint a modernkor csudálatos vívmánya – hasonlóképp ingoványos terület. Bár az Emberi Jogok Európai Bírósága nemrég Tom Mortier ügyében életvédő döntést hozott, a tendencia több mint aggasztó.

Mortier a belga állammal szemben indított és nyert pert, mert a 64 éves, depresszióval küzdő, ám fizikailag tökéletesen egészséges édesanyját még 2012-ben, az eutanáziatörvényben foglalt óvintézkedések ellenére úgy részesítették halálos injekcióban, hogy nem kértek független másodvéleményt, nem értesítették sem a családját, sem az őt évek óta  kezelő pszichiáterét, és a felülvizsgálati bizottság is annyiban hagyta a szabálytalanságokat. Maga Mortier csak anyja halálának másnapján értesült az eutanáziáról, amikor is a kórház felhívta, hogy intézkedjen a holttestről. Bájos, nem?

Belgiumban naponta átlagosan hét embert altatnak el, de az eutanáziával kapcsolatos eseteket felülvizsgálni hivatott bizottság csak elvétve rendel el további vizsgálatokat. A helyzet más nyugati országokban sem jobb, az LMBT-lobbit leglátványosabban keblére ölelő Kanada esetéről már írtunk, ahol tényleg szakmányban alkalmazzák a halálos injekciót.

Úgy állunk tehát, hogy a modern világban – az USA néhány államát kivéve – a halálbüntetés szigorúan tilos, elítélendő, mivel embertelen – de csak a gyilkosokkal szemben. Az ártatlanok és elesettek nyugodt szívvel és tiszta lelkiismerettel végezhetőek ki, legálisan.

Mondom: minden fordítva van.

Kiemelt kép: Pixabay