1945-ben, miután az USA „jóvoltából” a szovjet csapatok megszállták Magyarországot, a kommunisták választásokat írtak ki, de, mert nem kapták meg a kívánt eredményt, ezért 1947-ben egy új szavazólapot vezettek be a kommunista párt részére: A kékcédulát. Nos, ezzel a kékcédulával az elvtársak ott, és annyiszor szavaztak, ahányszor akartak. A városokban szavazóhelyről a szavazóhelyre mentek, míg vidéken buszok vitték őket faluról falura. Meglett a kívánt eredmény, és a kommunisták átvették a hatalmat. A hagyományos pártok vezetői életét ellehetetlenítették vagy elüldözték. Kovács Bélát, a Kisgazda Párt elnökét a Szovjetunióba deportálták.

A hatalomátvétellel kezdetét vette az a hat évig tartó rémuralom, melyet a párt főtitkára, Rákosi Mátyás neve fémjelzett. E hat évben, félelemben élt az ország minden polgára – a kommunisták is –, mert senki  se tudhatta, mikor csap rá a hatalom keze. Nem kellett ok. Elég volt egy gyanús tekintet. A szülők nem mertek beszélni gyermekeik előtt, mert a gyermek kikotyoghatja, amit hallott. Amely családban nagyok voltak a gyermekek, ott meg azért éltek félelemben, mert nem tudhatták, hogy esetleg a család melyik tagját szervezte be a titkosszolgálat. E hat évet nevezik a fekete Pobeda – autó – és a csengőfrász korának. A nemkívánatos személyek otthona előtt, a kora hajnali órákban megállt a fekete Pobeda, Rákosi pribékei becsengettek az alvó családra és elvitték, akiért mentek. Aki szerencsés volt azt a kihallgatás után hazaengedték. Másokat félholtra vertek, vagy örökre eltűntek. Nem volt tanácsos a hol- vagy mibenlétük után érdeklődni.

1953 márciusában meghalt Sztálin a véreskezű zsarnok. A szovjet vezetők elhatározták, hogy szakítanak a sztálinizmussal, és közös megegyezés alapján vezeti a Szovjetuniót. Felhagynak a fegyverkezéssel és kibékülnek a nyugattal. 1953, június 13 és 16-ra Moszkvába rendelték a magyarországi vezetőket, és tájékoztatták őket a sztálinizmus felszámolásáról. Nem lehet embereket ok nélkül meghurcolni, vagy halálra verni. Fel kell oszlatni az internáló táborokat, és akik gazdálkodni akarnak, azok kiléphetnek a szövetkezetekből. Beszéltek arról, hogy a magyar honvédség létszámát le kell szállítani, mert az túlméretezett. Kisebb haderő is elég, de az legyen korszerűen felfegyverezve. Ezzel kapcsolatban volt a szovjet KGB vezetőjének, Lavrenti Berijának egy figyelemreméltó megjegyzése: „A vörös hadsereg még Magyarországon van, de nem lesz ott örökké.” Ebből azt lehet kiolvasni, hogy foglalkoztak a vörös hadsereg kivonásával a megszállt országokból. Kinevezték Nagy Imrét miniszterelnöknek, de Rákosit meghagyták a párt főtitkárának. Jómagam halványan emlékszem az eseményekre, de egyszerűen nem vettem komolyan, mert a kommunisták hazudnak. Ez is csak egy politikai fogás, gondoltam, amelyet a Szabad Európa és Amerika Hangja megerősített.

1955 januárjában leváltották Nagy Imrét. Rákosi ismét teljhatalmú úr lett. Május 9-én Nyugat-Németországot bevették a NATO-ba! Vajon miért, amikor a szovjet a megbékélés lehetőségét kereste? Öt nappal később Hruscsov a Varsói Katonai Szerződés megalapításával válaszolt. Ettől függetlenül, a nyár folyamán a Szovjetunióból hazaengedték a német és magyar hadifoglyokat, sőt, a politikai foglyokat is, mint már említett Kovács Bélát. Az ősz folyamán a nyugat-német kancellár, Konrád Adenauer Moszkvába utazott tárgyalások céljából. Folytak a tárgyalások a megszálló csapatok Ausztriából való kivonásáról is. Ausztria négy katonai részre volt osztva: USA, angol, francia és szovjet érdekeltségnek megfelelően. Az érdekeltek megegyeztek, hogy Ausztria semlegessége fejében kivonják csapataikat, ami az év decemberéig meg is történt.

1956. februárjában tartották a Szovjet Kommunista Párt XX. Kongresszusát. A Szovjet Központi Bizottság tagja, Anastas Mikoján keményen bírálta a sztálinista személyi kultuszt, majd Nikita Hruscsov, a párt főtitkára keményen elítélte a sztálinista rendszer kegyetlenségeit, és követelte teljes felszámolását. A beszédet harminc évvel később hozták nyilvánosságra. A magyarországi sztálinisták, mint Rákosi és bandája lehorgasztott fővel tértek haza.

1956 nyarára a politikai enyhülés következtében felhevült a hangulat Magyarországon. A feszültség levezetése érdekében létrehozták a Petőfi Kört, amely pont az ellenkezőjét eredményezte. A Kör összejövetelein keményen bírálták Rákosit. A hangadók a sértett, korábban meghurcolt vagy bebörtönzött kommunisták voltak. Rajk László özvegye elmondta, hogy 1949-ben nemcsak férjét akasztották fel, hanem elválasztották kisbabájától is. Moszkva kénytelen volt Rákosit leváltani és helyébe Gerő Ernőt nevezték ki, ami nem szolgálta a feszültség csökkenését. A szabadság szele lengett a levegőben. A nyár folyamán lebontották a jugoszláv-magyar határon a műszaki határzárat. Mikor azzal kész lettek, akkor ugyanezt tették az osztrák-magyar határzáron – amelyet szeptember 19-én fejeztek be –, és arról beszéltek az utcán, hogy Magyarország és Ausztria között egy nyugati mintájú határátkelést vezetnek be, valamint hazánkból is kivonulnak a szovjet csapatok. Csupa felemelő jó hír!

Hruscsov 1956. július 13-án körlevélben számolt be a csatlós országok vezetőinek a szocialista tábort érintő fejleményekről, melyben többek között a következőt közli: „Nagyon fontos a szocialista tábor, de különösképp a Német Demokratikus Köztársaság részére, hogy a két kormány, a Német Demokratikus Köztársaság és a Német Szövetségi Köztársaság tárgyalásokat folytat Németország egyesítéséről, amely Németországban nagyon kedvező állapotot teremtene a demokratikus erők részére, amelyek Németország békés és demokratikus egyesítéséért dolgoznak.” (A History in Documents. Page 138.) Erről csak évtizedekkel később szereztem tudomást.

Így érkeztünk el 1956. október 23-ához. Kérdés: Kinek az érdeke volt a forradalom akkor, amikor minden a jó irányba fejlődött? Számos olyan esemény történt, amely alapján fel kell tételezni, hogy nem mindenki örült a szovjet csapatok esetleges kivonásának, és mindent elkövettek, hogy ezt megakadályozzák. Tudni kell, hogy a kommunisták három csoportba sorolhatók. Voltak a kényszer kommunisták, aki valamilyen kényszer hatására léptek be a pártba. Voltak az elvhű kommunisták, akik hittek a marxizmus áldásában, és voltak a sztálinisták, a véreskezű, könyörtelen zsarnokok, akiknek a szovjet csapatok kivonása a hatalmuk elvesztését jelentette. Nem lehetetlen és számos jel arra mutat, hogy ezt a forradalom kirobbantásával kívánták megakadályozni – ami nem volt nehéz, mert szívünkbe mélyen beágyazódott a kommunisták és a Szovjetunió iránti gyűlölet –, de nem számítottak arra, ami következett. Bár őket is elseperte szabadságharcunk, de leverése a visszarendezést és újabb szenvedést eredményezete a magyarság részére.

A sztálinisták Nyugaton megértésre találtak akkor is, mint ahogy utódaik ma is nyugatról kapják a támogatást.

Szerző: Radics Géza

(Címkép: magyarorszag-terkep.hu)