Jelenits István december 16-án ünnepelte a 90. születésnapját. A Széchenyi-díjas piarista szerzetessel, teológussal, íróval, magyar és hittan szakos tanárral Kuzmányi István, a Magyar Kurír főszerkesztője készített interjút, ebből idézünk részleteket.

– Tanár úr, hogyan emlékszik vissza a szüleire, mit kapott tőlük útravalóul?

– Mindent a szüleimnek köszönhetek. Édesapám parasztgyerek volt, és első nemzedéki jogász, értelmiségi lett. Az akkori csonka megyeszékhelyre, Berettyóújfalura került tisztviselőnek. Ott születtem. Édesanyám szintén alföldi születésű volt. Tanult családból származott, sokan közülük tanárok, tisztviselők, református lelkészek voltak. Édesapám sokat olvasott, nem azért, hogy valami előnye származzon belőle, hanem mert örömmel tette. Többször volt, hogy amikor olyan részhez ért, összecsődített minket és felolvasta az adott szakaszt. Azaz gondolkodó, kultúrában élő ember volt. Az olvasás szeretetére ő vezetett el. Édesanyám oldalán a háború után a szülőhelyére, Kunszentmiklósra kerültünk, ott éltünk egy ideig. Mivel az oroszok elfoglalták az iskola épületét, abba a református templomba jártam gimnáziumba, ahol édesanyám felmenői igét hirdettek. A templom minden sarkában egy-egy osztály kapott helyet. A nehéz körülmények ellenére is sikerült életben tartani bennem a tanulás szeretetét, ami családi örökségem.

– Melyek voltak gyermekkorának, fiatalságának meghatározó tapasztalatai, amelyek kihatottak a későbbi életére?

– Nagyváradon éltem át ezeket. Miután 1942-ben Észak-Erdély visszatért, átkerültünk Ady „Pece-parti Párizsába”, oda jártam iskolába, majd megkezdtem a gimnáziumot. Ott találkoztam olyan román gyerekekkel, akik azon búslakodtak, hogy a határváltozás miatt a Regátba (a Kárpátokon túli román területekre) költöznek, mert tisztviselő szüleiknek ott kellett munkát keresniük.

Akkor szíven ütött, hogy van, akit az én örömöm veszteségként érint.

Hogy amikor az én gyerekkori álmaim megvalósulnak, valaki máséi elvesznek.

– A gimnáziumi éveit a váradi premontreiknél kezdte meg.

– Emlékezetes számomra, hogy a gimnáziumban, az akkori Magyarországon, a visszatért területeken román nyelvet tanultunk. Számomra természetes volt, hogy tanuljuk meg a kisebbségek nyelvét. Büszke voltam erre. Érdekesnek találtam, hogy a Székelyföldről a városba érkezett kispapjelöltek haragudtak emiatt. Nem azért böjtölték ki a két évtizedes elszakítottságot, hogy most románul kelljen tanulniuk – felháborodva mondták, hogy abba kellene ezt hagyni. Mondtam is nekik: mi abban lehetünk különbek, hogy megtanuljuk a nyelvüket, megismerjük a kultúrájukat. És nem azért, hogy aztán kicsúfoljuk, hanem hogy megszeressük őket.

– A soával is itt szembesült, ezekben az években?

– Igen. Él az emlékeimben egy kép. A szemközti házban egy zsidó család lakott. Ráláttam a házuk udvarára, és egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy egy fiatal lány a sárga csillagot próbálgatja. Föltette a mellényére, aztán rávett egy köpenyt – azt gyakorolta, hogyan tud élni ezzel az utcán, ha arról van szó, kihajtani a köpenyt, vagy éppen elrejteni vele a csillagot. Mindezek meghatározó emlékekként élnek bennem. Hamar rájöttem, hogy az élet lényege nem az, hogy boldogok legyünk, hanem hogy figyeljünk a mellettünk élő emberek boldogságára.

Csak így lehetünk igazán boldogok. Egyszerűbben fogalmazva: soha ne tegyünk a másik emberrel olyat, amit nem szeretnénk, hogy velünk tegyenek.

A teljes interjút a Magyar Kurírban olvashatják el.