Ezúttal a pesterzsébeti időközi önkormányzati választáson szembesült azzal a baloldal, hogy hiába a háború, a válság, az EU kekeckedése és az infláció, az emberek mégis inkább a kormánypárti jelöltre szavaznak, még egy hagyományosan balos körzetben is. Ahogyan a Népszava újságírója fogalmazta meg a spanyolviasz feltalálásával egyenértékű gondolatait: „a politikai túloldal nem tud, nem képes olyan alternatívát kínálni, amely meggyőzné a választókat. Meggyőzné arról, hogy az ellenzék, ha kézbe veszi a kormányrudat, megnyugtató változást képes elhozni.” 

Hát igen. Az ellenzék egyszerűen képtelen felmutatni hasznos alternatívát. Amit mond, amit képvisel, amilyen és ahogy viselkedik, az taszítja a többséget. Mi sem azért szavazunk Orbánra, mert megvett minket vagy mert teljesen hülyék vagyunk, hanem mert az ő szavai, tettei összecsengenek azzal, amit akarunk, amit fontosnak tartunk. Ha bárki más előállna egy tisztességes, nemzeti, értékközpontú programmal és megbízható, hiteles embereket állítana mellé, akkor talán kialakulhatna egy olyan verseny, amelyben jó és még jobb, reális de mégis nagyra törő programok ütköznének, és a győztesről elhihető volna, hogy előrébb viszi az országot. Sajnos, ebbe a versenybe egyelőre a baloldal nem tud benevezni, mert utálják a magyarokat, megvetik és kigúnyolják a hitet, a családot és a hazát.

Gőgösek, arrogánsak, ráadásul sokukról már van személyes tapasztalatunk, mit kezdenek a hatalommal; ugyan miért is szavaznánk rájuk?

A kormány támogatása nem jelent persze teljes azonosulást. Most például, a labdarúgó vb-döntő kapcsán, úgy vettem észre, a kormánypárti oldalon az argentinok iránti szimpátia lett az iránymutató. Mivel erről (sem) kaptam ukázt, bevallhatom, hogy én az 1978-as vb óta – amikor a házigazda argentinok bírói segédlettel legyőztek minket, majd megnyerték az egész tornát is – mindig ellenük szurkolok; sőt Messitől sem vagyok elájulva. Ettől ugyan még nem kedveltem meg a franciákat, annak ellenére sem, hogy Mbappé vagy Upamecano felmenői nem tehettek Trianonról. Az pedig, hogy a francia válogatott ilyen színesre (vagy talán éppen egyszínűre) sikeredett, elsősorban az ős-franciák hibája és bűne; történelmi felelősségüktől kezdve a közelmúltig, amikor maguk teremtettek biológiai és szellemi vákuumot ahhoz, hogy végső soron idegen gladiátorokkal kelljen kivívniuk a diadalt. Kétségtelen, hogy a focinak hatalmas marketing ereje is van, amire újabban a liberálisok is rájöttek. Noha rühellik a labdarúgás eredeti értékeit – férfiasság, kitartás, megalkuvásmentes győzni akarás, közösséghez tartozás, nemzeti- és klubhűség –, ráéreztek a reklám lehetőségére. Megpróbálják a sportágat egyfajta genderpropagandára, fura és életidegen ideológiájuk erőszakos térítésére használni. Ebben most a katariak egy pillanatra lefékezték őket, de ha nem kapnak határozott piros lapokat, folytatni fogják. Idővel nem azt számolgatjuk majd, milyen arányban szerepelnek a csapatokban a különböző rasszok, hanem hogy hány meleg, bi- és transzszexuális, leszbikus és queer lép pályára, s majd azon fanyalognak, ha túl sok heteroszexuális lesz a gyepen.

Egyelőre azonban még velejárója az eseménynek az országimázs is, amit főleg a kisebb nemzetek tapasztalhattak meg; az elmúlt hetekben emberek milliárdjai értesültek róla, hogy Marokkó is a világon van, és százmilliók keresgélték a térképen, földgömbön, interneten, hol is található Horvátország. Talán kiderült az is, hogy a Szent Korona országa, 900 évig perszonálunióban a Magyar Királysággal. Számunkra most ebben merült ki a vb hozadéka.

A címlapképen Lionel Messi argentin csapatkapitány megcsókolja a FIFA-világkupát, a vb trófeáját, miután csapata 4-2-re győzött a katari labdarúgó-világbajnokság döntőjében játszott Argentína-Franciaország mérkőzés 3-3-as hosszabbítása utáni tizenegyes-párbajban a Loszaíl Stadionban 2022. december 18-án. MTI/EPA/Ronald Wittek