T. Túri Gábor Németországban élő magyar orvossal beszélgettünk a csernobili katasztrófához köthető emigrációja történetéről, a német „fehérkenyerek” világáról, a tovatűnt médiapluralizmusról és arról, hogy a bogarak elfogyasztása nem elsősorban az undor miatt problémás. Polgári Szilvia interjúja.
Mikor és miért döntöttél az emigráció mellett?
1986-ban, de ezt a döntést egyéb döntések előzték meg, elsőként az, hogy orvos legyek-e vagy művész. Zongoráztam, énekkarokban énekeltem, akkoriban nagy szó volt, hogy külföldi fellépésekre is eljutottam. Szerencsém volt, hogy fel tudtam lépni az énekkarommal még az Akadémián is, találkozhattam Kodály Zoltánnal; ezek nagyon szép emlékek.
Az egyetemet még Magyarországon végezted?
Igen, Budapesten. Ezt követően jött a második döntés, hogy gyerekgyógyász vagy általános orvos legyek-e? Először Mosonmagyaróváron dolgoztam, a neonatiális osztályon, aztán döntöttem úgy, hogy általános orvos leszek. Nagyon érdekelt, milyen a születéstől a halálig követni valakit. Így kerültem Dunaújváros mellé, nagyközségi körzeti orvosnak, végül vezető körzeti orvos lettem. Ekkortájt alapították meg a Magyar Általános Orvosok Tudományos Egyesületét, amelybe én is beléptem. Kineveztek városi és járási titkárnak, majd fejér-megyei titkárhelyettesnek és végül ott, a fiatal orvosok titkára is lettem. Újságot szerkesztettem, abban az időben, a nyolcvanas évek elején ez szintén nagy szó volt, mert engedély kellett mindenhez, de a község helyi vezetőségtől támogatást kaptam. Ám akadtak negatív hangok is, mivel nem feledkeztem meg a származástörténetről, a székelyekről vagy a magyar-avar kapcsolatokról, és az írásaimat fel is olvastam, egyre több hallgatóm lett a községben, és ez nem mindenkinek tetszett. Még kellemetlenebb volt, hogy gyűjtés szerveztem a megyei körzeti orvosok között a Nemzeti Színház építésére, majd a befolyt összeget elvittem Gobbi Hildának. Ekkor roppant meg a tekintélyem a politika vezetés szemében, de mindez 1986-ra csúcsosodott ki, a csernobili katasztrófát követően.
Mi történt?
A magyar politika, így a sajtó sem adott tájékoztatást a tragédiáról, külföldi rémhírnek nevezték, én viszont német adókat hallgattam, és onnan tudtam meg, milyen izotópok vannak a felhőben, ezért elkezdtem jódot osztani a betegeimnek az ottani gyógyszerésznő segítségével.
Nem sokkal később érkezett is a rendőrségi telefon, hogy ne lázítsak tovább, mert ez államellenes tevékenység.
Némi késlekedés után azért kénytelenek voltak bevallani, mi történt.
Nagyjából egy hétre rá igen, de orvosi szempontból azért kellett akkor dönteni, mert ha később adom a természetes jódot, annak nem lett volna sok értelme.
Ez volt a távozás fő oka?
Ez, és még egy előzmény. A Tudományos Egyesületünknek volt egy összejövetele a budapesti pártközpontban, ott én is tarthattam egy rövid beszédet, amelyben a hálapénzt kritizáltam, és kértem a megszüntetését. Azt mondtam, hogy a paraszolvencia megalázó a betegnek és az orvosnak egyaránt. Utóbbinak olyan értelemben, hogy bár eleinte talán örül neki, de aztán kiépül az elvárás feltételes reflexe, és kategorizálni kezdi a betegeket, annak függvényében, ki mennyit ad.
Csak negyven évet várunk a kivezetésére.
Jobb későn, mint soha. De a pártközpontban, épp, amikor a javaslatomat vezettem elő, bejött Kádár János, cigarettával a kezében, és hallotta, amikor azt mondtam, hogy meg kellene emelni az orvosok fizetését, mert olyan alacsony, hogy ráfanyalodnak a hálapénzre. Aki viszont ezt követően is elfogadja, az legyen eltiltva egy évre a hivatásától.
Mi volt a reakció?
Kádár fölállt, és azt mondta, hogy „úgy látom, ide is betört a nyugati szél”, majd kiment. Egy hét múlva felhívtak a dunaújvárosi párbizottságról, pedig nem voltam párttag, hogy miket beszélek én, inkább lépjek be a pártba. Ezt azzal utasítottam vissza, hogy nem vagyok elég érett hozzá.
Mi várt Németországban?
Miután budafoki vagyok és anyai nagyszüleim egyike részéről bánáti sváb családból származom, úgy gondoltam, be tudok majd illeszkedni, de óriásit csalódtam, azzal szembesültem, hogy a német tökéletesen gyökértelen néppé vált. Már akkor is világpolgárok akartak lenni, megfeledkezve saját történelmükről. De nem csak politikai téren, hanem a művészetben is ezt tapasztaltam.
Hol dolgoztál?
Kórházban, először honorárium nélkül, de voltak mellékállásaim, a két gyereket etetni kellett. Aztán honosíttattam a diplomám, megszereztem az általános orvosi szakvizsgát és saját praxist nyitottam Frankfurtban, 1989-ben. Egy privát rendelőt. De azért nem olyan tökéletes a német egészségügy sem, ahogy sokan gondolják. Szigorú a büdzsé, meg van határozva, egy-egy vizsgálatot mennyi idő alatt kell elvégezni, és annak mi a honoráriuma.
Hogy értetted, hogy a művészetekben is ott volt a gyökértelenség?
Számomra a művészet mindig a szépet, a megnyugvást jelentette. Hadd idézzem Carsten Brosdat, Hamburg kulturális szenátorát, aki 2017-ben, amikor megválasztották, azt mondta, hogy „a kultúrának elrettentőnek kell lennie, be kell mutatnia a kemény és kegyetlen valóságot”.
Három évvel később pedig azt, hogy „a művészet okozhat fájdalmat… Minden brutalitásával rá kell mutatnia arra, hogy valami nincs rendben”, majd ez az SPD-s politikus hozzátette, hogy „a jobboldali sértődött körök tiltakozása a színházak vagy szociokulturális intézmények ellen veszélyes a művészet szabadságára. Ezek a jobboldali csoportok megpróbálják a művészetbe és a kultúrába bevinni a nemzeti identitásnak egy bizonyos felfogását… hogy a kultúra megjavítson valamit, amit talán nem is tudna megjavítani…”.
2020-ban aztán így nyilatkozott: „A művészetnek nem kell semlegesnek lennie, ezért el kell utasítani az AfD azon követelését, hogy a művészet legyen neutrális…” És még ehhez hozzátette azt a baloldali-liberális gondolatot is, hogy
„ijesztő a vágy, hogy a szabad véleménynyilvánítást lehetetlenné tegyék a gondolatok, beszédek vagy események betiltásával és eltörlésével”.
A valóság viszont ennek az ellenkezőjét igazolja, mert épp a liberális baloldal miatt nem lehet szabadon beszélni, olyannyira, hogy már a német humoristák is csak elvétve mernek belemenni kényesebb témákba.
A gyakorlatban mit jelent a művészetek szétzilálása?
Nemrég láttuk például Csajkovszkij Hattyúk tavát, a Dán Királyi Balett előadásában. És megdöbbentett. A kacsának öltözött előadók a sarkukon járva táncoltak, majd a híres szerelmi jelenetnél, egymással szemben, a csípőjük mozgatásával állva „közösültek” a színpadon. Szerintem ezt jelenti a szétzilálás.
A politikába nem folytál bele?
Nem, néhány szakmai cikken kívül nem. A szememben ez az ország talajvesztetté vált, és elborzaszt, mennyire elfogult más nézőpontokkal szemben. Amint egy-egy politikus – legyen az a Linke-ből vagy az AfD-ből – fehér hollóként megszólal és értelmeset mond, azonnal fasisztának vagy antiszemitának bélyegzik.
Az utóbbi címke egyenesen kötelező, ha lejáratásról van szó, mert azzal senki sem mer szembefordulni, ha mégis megteszi, igazolva látják az antiszemitizmust.
Hogy viseli ezt a társadalom?
Gyakorlatilag két részre szakadt. Hogy hétköznapi példát mondjak, most voltam fodrásznál, egy szimpatikus, idős németnél, és a férfiak, miközben várakoztak, csak arról és úgy beszéltek, amit a tévében hallottak. Négyszemközt már más a helyzet, akkor elmondják, hogy mit gondolnak valójában. Ez a nép gyáva. Öt éve még a mi kis városunkban négy fodrász volt, most gombamód szaporodnak, de mind török vagy arab. Hozzájuk viszont nem megy német.
De ott ők, mint egy isztambuli kávéházban, már elmondják a saját véleményüket, jó hangosan. Ugyanezt egy német nem meri megtenni nyilvánosan.
Vajon meddig tűrik?
Akadnak bizalmas ismerőseim, ők azt mondják, hogy a német nem gyáva, hanem egy ideig tűr, majd robban. Hogy ez megtörténik-e vagy sem, nem tudom, de az amit Scholz vagy Habeck vagy Annalena Baerbock csinál, nem normális dolgok. Ha a Bundestagban egy jobboldali politikus elmondja a véleményét, csak nevetséges válaszokat kap a kormányzó pártok részéről.
Mi a helyzet a német gazdasággal testközelből?
A nyugdíjakat július 1-től 3,5 százalékkal emelik, keleten 4,5 százalékkal. Az infláció viszont bár hivatalosan csak 7-8 százalék, valójában sokkal magasabb. Mondok konkrét példát, a saját bőrünkön tapasztaljuk. Tavaly élelmiszerre az első negyedévben, azaz a háború előtt, 826 eurót költöttünk, ez 1342 euró lett a második negyedévre, úgy, hogy már összehúztuk a nadrágszíjat, éves szinten tehát 5000-ből lett 6500 euró, ez 30 százalékos emelkedés. A 100 nm-es lakásunk rezsije 315 euróról 515 euróra emelkedett havonta, éves szinten ez 2400 eurós emelkedés, ami 63 százalék, de ebben az áram és a telefon még nincs benne.
Hallani lehetett olyan hangokat, hogy a német nyugdíjasok elszegényítése tudatos politika a zöldek részéről. Ez igaz?
Nem tudom. A zöldek mennek az amerikai zöldek után, és még csak feltételezni se tudom, hogy például Annalena Baerbock intellektuálisan képes felfogni, mit tesznek az országgal. Alig három napja ült a pozíciójában, amikor meghívta Jennifer Lee Morgant, ezt az amerikai környezetvédelmi aktivistát, aki előzőleg a Greenpeace Internationalt vezette, azóta Morgan Berlinben külügyminisztériumi államtitkár, illetve a nemzetközi klímapolitikáért felelős különmegbízott. Csakhogy nem is volt német állampolgár! De gyorsított eljárásban németesítették. Ilyen okokra vezethető vissza a zöldek erős befolyása Németországban.
A bevándorlókkal mi a helyzet?
Élnek, mint Marci Hevesen. A Hartz-IV-et kapják ők is, ez más néven munkanélküli segély-2 vagy szociális segély, de idén január 1-e óta „polgári jövedelemnek” (Bürgergeld) kereszteltek át, hogy jobban hangozzék. Egy egyedülálló 502 eurót kap, a partnere, aki szintén nagykorú 451 eurót. A gyerekek után életkortól függően 318-420 eurót kapnak fejenként,
egy háromgyerekes család így 2000 euró fölötti juttatásban részesül. Ezzel szemben egy nyugdíjas 1000-1200 eurót kap, a feleségem például, aki egész életében mint egészségügyi dolgozó tevékenykedett, összesen 650 eurót.
Nem megalázó ez a németek számára?
Dehogynem! Nyíltan mégsem beszélnek róla. És ez még nem minden, plusz juttatásként az állam kifizeti a lakásbérletet, a fűtést, az egyszeri hazautazást évente, sport- és egyesületi tagdíjakat, korrepetálást, iskolai felszerelést, havi utazási bérletet, ami Frankfurtban például 162 euró, tehát nem kis összeg, osztálykirándulást, és így tovább.
Behzad Karim Khani, a Németországban élő iráni író jegyzete le, hogy „mi migránsok vagyunk ennek az országnak az örökösei”. Mit szólnak ehhez a németek?
Akkora hírverés ebből itt nem lett, de aki foglalkozik a témával, tud róla. És hogy ők öröklik az országot, egyértelmű, mivel a német családoknál átlagosan egy, másfél gyerek van, no meg egy vagy két kutya. De ha elmész a megyei közigazgatási központba, ott 4-5 gyerek megy az anyukája mellett, aki babakocsit tol. És egyikőjük sem tősgyökeres német. Ennek fényében számold ki, hogy kit miként támogat az állam. Szóval ezek a dolgok iszonyatos feszültséget okoznak.
A „fehérkenyereket” tehát nem kell kiirtani, ahogy azt Axel Steier, a Lifeline alapítója és elnöke – aki maga is német – vizionálja, mert elfogynak maguktól is.
Khani: A migránsok öröklik Németországot, miután kihalt a lakossága
Özdemir például, a gazdasági miniszter török származású, és arról beszél, hogy a hústermelést csökkenteni kell. Szép, zöld gondolat ez, de legnagyobb mértékben, 40 százalékban mit gondolsz, melyik húst érinti?
A sertést?
Pontosan. Azért, mert a muzulmán családokban nem nézik jó szemmel. Ezzel kvázi rákényszerítik a keresztény lakosságot másfajta hús fogyasztására, vagy adott esetben féregére, amelyet beledarálnak a lisztbe és a különböző tésztafélékbe.
Ennek pedig rendkívüli módon ellene vagyok, elsősorban a kitin miatt, amelyet a bélrendszerünk nem tud megemészteni. Vizsgálatokra lenne szükség, milyen hosszan tartó mellékhatásokra számíthatunk.
A magam részéről biztos, hogy nem fogok férget enni, bár tény, hogy a távol-keleti országokban ez bevett táplálkozási szokásnak számít, de hogy kitint nem esznek, az biztos. Számomra azonban érthetetlen, hogy a mi kultúránknak miért kell átállni a bogarak és férgek fogyasztására. Inkább a hús minőségén kellene javítani, és sokkal kevesebbet enni.
Mi a helyzet a médiával?
Németországban gyakorlatilag megszűnt a média sokszínűsége. Esetleg online újságokban tud az érdeklődő informálódni más véleményekről, és ironikus, hogy a mainstream épp a magyar sajtót vádolja azzal, amit ők maguk követtek el a sokoldalú tájékoztatás ellen. Nem vitatható Udo Ulfkotte álltása, aki a Frankfurter Allgemeine Zeitung újságírója volt, majd onnan eltávolították, utána adta ki a „Gekaufte Journalisten” (Megvásárolt újságírók) című könyvét, szerinte „az újságok manipulálnak bennünket a hatalmasok érdekében.”
Mindenesetre, ha lesz változás, az vélhetően a volt NDK-s oldalról jön majd, mert ők még tudják, hogyan kell olvasni a sorok között.
A nyugatnémet el van kényelmesedve, mert örökli a pénzt, nem megkeresi, utazgat, és semmi köze a politikához. Mégis erkölcsi magaslóról akarja megmondani, mi legyen Európában. Igaza volt Goethének, amikor azt mondta, hogy „senki sincs olyan reménytelenül rabszolgasorban, mint azok, akik tévesen azt hiszik, hogy szabadok”.
