„Kitartunk, mert muszáj kitartanunk, és reménykedünk, mert muszáj hinnünk abban, hogy egyszer vége lesz, egyszer béke lesz. Teljes szívből kívánom, ez a béke jöjjön el minél hamarabb.”
Az ukrán-orosz konfliktus nem csak Európa gazdasági és politikai helyzetében okozott mély sebet. Anyaországiként nehéz még csak bele is gondolni, hogy mit élhet át egy kárpátaljai nemzettársunk, akinek muszáj volt elszakadnia szülőföldjétől a kényszerhelyzet miatt. Nehéz belegondolni abba, milyen érzés, amikor már több, mint egy éve nem tudod meglátogatni a családodat, s azokat, akik otthon maradtak, mert nem tudsz belépni az országba, különben veszélybe kerülsz a besorozások miatt. Ez a helyzet borzasztó nagy mentális válságba tudja kergetni az embert, melynek túlvészeléséhez óriási kitartás, hit és remény szükséges.
Lapunk egy Budapesten tanuló kárpátaljai egyetemi hallgatót kérdezett meg tapasztalatairól, gondolatairól:
Sajnos már több, mint egy éve annak, hogy kitört az orosz-ukrán háború és talán még sajnálatosabb, hogy nem látszanak nyugodni a kedélyek. Ebben az egy évben sok mindent tanulhatott meg az ember kitartásból, fennmaradni akarásból, békevágyból. Mindezek mellett azonban talán a legtöbbet a tekintetben tanultuk, hogy az élet, amelyet a mindennapokban élünk, egyik napról a másikra, egy szempillantás alatt meg tud változni.
A magyarság tekintetében hatványozottan igaz ez akkor, ha kárpátaljai az ember.
A Gondviselésnek köszönhetően Kárpátalján harci cselekmények nem zajlanak, az élet békésebb mederben folyik, mint tőle keletebbre. A hazájukból tanulni, esetleg dolgozni elvándorolt kárpátaljai fiatalok élete azonban nem könnyű jelen helyzetben. Saját tapasztalatok alapján vázolni tudom a kedves olvasó számára, hogyan nézett ki egy egyetemi tanulmányok folytatása céljából Kárpátaljáról elköltözött magyar fiatal élete. Az évközi tanítási szünetek, a nyári szünet, az ünnepek általában evidenciának számítottak abból a szempontból, hogy ezeket mindig otthon töltöttük. A legtöbbünk esetében pedig megfigyelhető volt az is, hogy havonta egyszer, legalább egy hétvégére mindenki igyekezett hazamenni, meglátogatni ottmaradt szüleit, nagyszüleit, rokonait, barátait.
Sajnos azonban ez a rutin már a háború előtt megváltozott. A koronavírus járvány volt ugyanis az első olyan világesemény, amely sok embert elszakított a családjától.
A határokon történő nehézkes átkelés sokak számára volt elrettentő, s ez nagymértékben csökkentette a hazautazások számát. Már ekkor meg kellett tanulnunk a kitartás leckéjét, ami nem volt könnyű, de tudtuk, egyszer vége lesz.
2022-ben, a koronavírusból a világ már kilábalni látszott, konszolidálódott a helyzet, ismét örültünk, újra tudunk szabadon hazajárni. Aki tudta, rögtön ki is használta a normalizálódó helyzetet, tulajdonképpen úgy éreztük, minden újra olyan lett, mint régen. Nem tartott sokáig azonban az öröm, ugyanis kitört a háború.
Sokan menekültek otthonról, akik a sorozástól tartottak, és sokan maradtak itt azok, akik csak látogatóba jártak haza.Nagy megpróbáltatás ez mindenkinek, de főleg a fiatal férfiak számára. Ismét eljött az a covid alatt is tapasztalt időszak, amelyről azt gondoltuk, már sosem tér vissza.
Ismét szétszakadtak a családok, visszatértek az egymástól távol töltött ünnepek.
Az anyák látogatásai természetesen könnyítenek valamit a helyzeten, azonban a rég nem látott, otthon maradt apák hiányát semmi nem pótolhatja.
A legnagyobb tanulsága az elmúlt időszaknak az, hogy Trianon hagyatéka nem történelem, hanem velünk élő nyílt seb, amely több, mint 100 év távlatából is elszakítja a magyar családokat egymástól.Amit tehetünk és teszünk is, hogy kitartunk. Kitartunk, mert muszáj kitartanunk, és reménykedünk, mert muszáj hinnünk abban, hogy egyszer vége lesz, egyszer béke lesz. Teljes szívből kívánom, ez a béke jöjjön el minél hamarabb.
Béres Márk
Kiemelt kép: Reuters / Bernadett Szabo
