Jézus urunk még a sírban. Alászállt a poklokra. És mi tanítványok nem tudjuk, mi lesz. Szombat van és tegnap mindent elöntött a kín, az árulás, még az Isten is elhagyta a fiát kinn a koponyahegyen. Hogyan lehetséges ez? Ő, aki annyi csodát tett, önmagát nem tudta megmenteni. Bitang és gyáva emberek mondtak rá ítéletet, de ő csak imádkozott, hogy bocsásson meg nekik az Isten, mert nem tudják mit cselekszenek.

Miért nem pusztította el haragjában az egész Földet, miért nem lázadt fel az atyja ellen, miért nem fordította meg a történelem kerekét és szállt le a keresztről, mint a Jézus utolsó megkísértése c. emberi és művészi – bár kissé eretnek – álomban. Miért nem ítélte el akkor az eleveneket és a holtakat, de főként a gyilkosait?

Hogyan kerül bele a rossz a világba és miért marad benne, ha jó az Úr?

Ott ülnek a tanítványok a sötétben és emberi léptékeik kimerülnek. Egy kíméletlen, balítéletektől hemzsegő világ képe bontakozik ki szemük előtt, melyből immár nincs megváltás. Nem merik kimondani, de becsapottnak érzik magukat és azt rebeghetik, amit Reményik Sándor gyönyörű versében a keresztre feszített országunk Erdélyében és a világégés előtt: „Istenem add, hogy ne ítéljek.”

Hogy békében tudjak maradni, hogy ne lázadjak, mert jaj a lázadóknak. Az nem lehet, hogy végképp elpusztították a reményt és a jóságot!

Mi is így ülünk itt ezen a szombaton, az ő tanítványaiként. Nem nagyon tudunk mit kezdeni emberi viszonyainkkal. Egy sötét jövőt fest elénk a sátán: háborút, öldöklést, gyalázatot, és érezzük, nem tudjuk megmenteni magunkat.

Nem tudjuk megmenteni a hamis prófétáktól, akik saját nemünket és identitásunkat is kétségbe vonják, akik el akarnak szakítani minket hagyományainktól, nemzetünktől, hitvallásunktól és végső soron családunktól is. Akik a hübrisz szellemét szeretnék kiszabadítani a palackból az individuális (ál)szabadság „eszménye” nevében. Színesíteni a kultúrákat, de úgy, hogy mindegyik feloldódjon, és ne legyen már semmiféle mentőöv: se Isten, se haza, se család.

Csak nézünk, ahogy letartóztatják az Egyesült Államok elnökét is!

Cél: hogy mindnyájan – mi a tanítványok – elfelejtsük Krisztust. Bármerre fordulunk is: idegenekkel találjuk magunkat szembe. Ezek lehetnek emberek, mesterséges intelligencia, de akár űrlények is. A techóriások istenekként működnek, elküldik avatárjaikat, a „Mi jár a fejedben?” a Facebook gyóntatószéke, a gondolkodás és cselekvés sebessége régen felülmúlt minden elképzelhetőt, és még drága József Attila, egy zseni kétségbeesése is gyötör:

„ezeken nem segít az ima, gondolkodva ülnek ím, a sötétben.”

Nemrégiben egy arab országban jártam Ramadán idején. Különös erővel hatott rám milyen mélyen, milyen nyíltan, milyen egyszerű természetességgel vallásosak.

Az esti fénybe borult városokban szól a müezzin, a pincér leteszi a tányérokat és nyíltan, hajlongva imádkozik, az emberek, mint egy nagy család, hömpölyögnek az utcán és bármikor térdet, fejet hajtanak Istenük előtt.

Arra gondoltam, nekünk keresztényeknek is léteznek rituáléink: ha templom előtt megyünk el keresztet kellene vetni, le is térdelni, és ha – akárcsak turistaként – bemegyünk egy szentélybe, fejet hajtva, szentelt vízzel meghinteni magunkat. Már a kis katekizmusban megtanultuk. Részt kellene venni körmeneteinken, és nyíltan imádkozni – kinyilvánítani, hogy az Úr gyermekei vagyunk! Miért van az, hogy kereszténységünk kinyilvánítását elsunnyogjuk, nem tartjuk modernnek, félünk, megszólnak érte a haladárok, kicikiznek a Facebookon, a modernitás zászlóvivői maradinak, begyepesedettnek néznek minket?

Talán nehezebb azt a népet és közösséget megtörni, melynek erős a hite.

Az iszlámmal is ez történik. Ha rájuk gondolunk, kitör minket a frász, hiszen azonnal a terrorizmus, a rémségek, a migráció jut eszünkbe, és arra kevésbé gondolunk, hogy mindez részben következmény. A nyugatinak mondott civilizáció nyílt támadása.

Az Open Society demokráciaexportja, mely tűzön-vízen át diadalmaskodni akar egy világkormány reményében. Hát persze: világméretű problémákat kell fejleszteni, melyeket csak egy mindent irányító hatalom tud kezelni, természetesen a Fifth Aveneu szivarfüstös, konyakillatú szobáiból.

Itt van Ukrajna, ahol szintén sikerült egy regionális problémából világméretűt kreálni. Két keresztény, testvér népet keresztre feszíteni, áthágni a korábbi békét jelentő, az autonómiát, a népek szuverenitását elismerő megállapodást, és egy harmadrangú színművész irányítása alatt felkészülni a nagy drámára. Mindezt jól előkészíteni,

folyamatosan lázadást szítani itt és a világ számos pontján. Megtörni a hagyományokat, felépíteni az új szekuláris istenek – akár virtuális – templomait.

Samuel P. Huntington jóslata a civilizációk harcáról, hogy elkerülhetetlen. Jellemzően mindig azok a társadalomtudósok viszik a mainstreamet, akik a Nyugat felsőbbrendűségéből tekintenek szét a világban – Harari, Fukuyama, stb. A legritkább esetben sztárolják a kiváló keresztény, buddhista, hindi vagy iszlám értelmiségieket.

Itt ülünk tehát mi, a tanítványok Nagyszombat idején. És Jézust hibáztatjuk csendben, miért nem tett csodát, miért nem mentette meg magát és minket.

De egy nap múlva tudjuk, hogy a feltámadt Krisztus megjelent az apostoloknak – így nekünk is –, megmutatta magát testben a tanítványok előtt. Tamás még akkor sem hitt neki, talán a többiek nevében is odament megérinteni a stigmákat. Csak ezután borultak le előtte.

Jézus meg is jegyzi Tamásnak, hogy látja őt, mégsem hisz, boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek.

A hitnek és az imának óriási ereje van. Hinni akkor is, ha nem a materiális érzékszerveinkkel látjuk az urat. Tudni, hogy csak az ima segít rajtunk, csak ennek útján tudunk eljutni Istenhez és megérinteni Jézust! Hiszen mi mindnyájan küldöttek vagyunk a világban: a szeretet közösségét kell hirdetnünk akkor is, ha hitünk miatt megvetnek minket, vagy hátrány ér. Sajnos sokakat meg is ölnek közülünk.

Igenis kinyilvánítani jelekkel is, hogy Jézus népe vagyunk és büszkén, de alázattal viseljük sorsunkat, mert ő feltámadt és velünk marad minden napon a világnak végezetéig. Ne féljetek! – hagyta meg nekünk.

Mert segít az ima. Könnyű szívet kapunk tőle, és nem az Úrnak van erre szüksége, hanem nekünk! Múlhatatlan szükségünk van az ő irgalmára és kegyelmére. Reményik Sándor bölcsessége talán segít a megértésben:

Mindenre ámen és igen.

Szelíd lepke, mely a szívek kelyhére ül.

Ámen. Igen. És a gonosztól van

Minden azonfelül.

Kiemelt kép: Shutterstock