Az amerikaiaknak hamarosan választaniuk kell, meghozni a döntést, hogy hátat fordítanak-e a világszerte vívott permanens háborúiknak vagy sem.

Háborúzni vagy sem? Ez a legfontosabb politikai döntés, amelyet Washington az amerikai nép nevében hoz. Mélyen érinti az Egyesült Államok gazdaságát, és az általa okozott vérontás korántsem korlátozódik csak idegen földre. Mégis, az amerikai választók utoljára 1968-ban kényszerítették ki a háborútól való alapvető politikai elmozdulást, amikor Nixon megígérte, hogy véget vet a vietnámi konfliktusnak, és tisztességes kivonulást tervez.

Az Egyesült Államok népe most ismét választás előtt áll. Vajon továbbra is támogatja az ukrajnai proxy-háború eszkalálódását, amely Washington globális hegemóniára való törekvésének mellékterméke? Vagy követeli majd, hogy a kormányzat védje meg Amerika határait, tartsa fenn a jogállamiságot fenntartó köztársaságot, tartsa tiszteletben más nemzetek kultúráját és hagyományait, és kereskedjen szabadon minden nemzettel, miközben megvédi saját gazdasági jólétét, kereskedelmét és polgárait?

Az amerikai pénzügyi és gazdasági rendszer csődveszélyben van, Ukrajna pedig elveszíti a háborút. Ha az amerikaiak nem követelnek most új irányokat a külpolitikában, ahogyan azt 1968-ban tették, akkor át fogják adni az életük és jövedelmük feletti ellenőrzést a washingtoni elitnek, amely ezt a hatalmat az Oroszország elleni veszélyes proxy-háborúra fordítja majd és az államhatalom önkényes gyakorlására otthon.

A második világháború után az Egyesült Államok a világ legdinamikusabb és legtermékenyebb tudományos-ipari bázisával, magasan képzett munkaerővel és kulturálisan erős, összetartó társadalommal vált világhatalommá. Mire Dwight D. Eisenhower átadta az elnökséget John F. Kennedynek, már nem volt olyan stratégiai jelentőségű ügy a világon, amely felett az amerikai szuperhatalom ne tudott volna döntő befolyást gyakorolni. Az amerikai katonai hatalom mindenütt jelen volt.

Washingtont elbűvölte az a képessége, hogy tetszés szerint beavatkozhatott olyan nemzetek és népek ügyeibe, amelyekkel az amerikaiak korábban nem találkoztak. A határtalan hatalom illúziójának rabságában Kennedy és Lyndon B. Johnson elnökök nem vesztegették az időt, hogy keressék a lehetőségeket a világ amerikai mintára törtnő átformálására.

A vietnámi háború kijózanította ugyan a választókat, de miután Amerika 1991-ben győzött a hidegháborúban, az elnökök elmosták a háború és a béke közötti különbséget. Az így kialakult zűrzavarban a globális katonai hegemóniára való vakmerő törekvés és a vietnámi beavatkozást inspiráló moralizáló internacionalizmus visszanyerte régi népszerűségét.

Washington uralkodó osztálya figyelmen kívül hagyta a nemzeti stratégia minden kérdésében a legfőbb prioritást: mindenekelőtt az amerikai nemzeti hatalom megőrzésének tartós imperatívuszát.

Miközben Amerika vezetői amerikai katonákat, tengerészeket, pilótákat és tengerészgyalogosokat köteleztek végeláthatatlan beavatkozásokra Délkelet-Ázsiában, a Karib-tenger medencéjében, a Balkánon, Afganisztánban, Irakban, Szíriában, Líbiában és a szubszaharai Afrikában, Amerika részesedése a globális GDP-ből 1960 és 2022 között 40 százalékról nagyjából 24 százalékra csökkent.

Az amerikai munkavállalók teret vesztettek, mivel az amerikai multinacionális vállalatok leépítették munkaerejüket, a gyártást pedig kiszervezték Kínába és Ázsia más részeire, az elmúlt ötven év gazdasági növekedésével járó gyarapodás pedig kizárólag a felső tízezerhez tartozókat gazdagította.

A „Joint Operating Environment 2008” című jelentésben a szerzők figyelmeztették a vezérkari főnököket: „Mexikó káoszba süllyedése amerikai választ követelne, már csak a belbiztonságra gyakorolt súlyos következmények miatt is.” A jelentés nem keltette fel az Obama-kormányzat figyelmét, és a Biden-adminisztráció sem tűnik érdeklődőbbnek, mint demokrata elődje volt 2009-ben.

A társadalmi, politikai és gazdasági hanyatlás eme hátterében az elnök és a kongresszus gyakorlatilag figyelmen kívül hagyja a mexikói civil társadalom szétesését. A mexikói drogkartellek (kubai és venezuelai segítőik segítségével) nemcsak Amerikát szállják meg büntetlenül, hanem az amerikaiakat is kiteszik a saját országukban elkövetett erőszaknak.

Mégsem a Rio Grandén átkelő, határtalan bűnözés az, ami Biden elnök és engedelmes kongresszusa stratégiai fókuszában áll, hanem az ukrajnai proxy-háború.

Ha védelmi kiadásokról és adományozói pénzekről van szó, Mexikó nem tud versenyezni Oroszországgal vagy Kínával. Washington hitet tesz amellett, hogy egy megosztott Ukrajna a megosztott Németország mintájára évtizedekig támogatni fogja az új hidegháborút Moszkvával. Kína hozzárendelése a „gonosz új tengelyéhez” csupán hab a tortán az atlanti sólymok és adományozóik számára.

Washington komolyan gondolja? Vagy az új, bimbózó hidegháborús paradigma egyszerűen csak arra szolgál, hogy biztosítsák a Védelmi Minisztérium folyamatos finanszírozását és a jövedelmező adományokat a Kongresszusban? És arra, hogy elhallgattassák a kritikusaikat és engedelmességre bírják az amerikai népet? Jogos kérdések ezek.

Moszkva nem fogja sokáig tűrni Washington agresszív lépéseit, amelyekkel Oroszországot próbálja megfékezni Ukrajnában. Moszkva nem esett a hitleri hódítási vágy fogságába, de Washington fegyverkezése Ukrajnában egzisztenciális fenyegetést jelent számára.

Bob Gates volt védelmi minisztert idézve, minden olyan amerikai elnököt vagy politikust, aki hajlandó megkockáztatni egy kiterjedt, hagyományos szárazföldi háborút Oroszországgal, komoly pszichiátriai kezelésnek kellene alávetni. Ugyanez igaz azokra a washingtoniakra is, akik nukleáris birkózásba akarnak bocsátkozni Moszkvával.

Forrás: The American Conservative

Americans Must Choose

Kiemelt kép: MTI/EPA/PAP/Darek Delmanowicz