Kissinger talán az egyetlen Nobel-békedíjas, aki a díj elnyerése után több békét hozott össze, mint előtte.
Május 27-én ünnepli századik születésnapját Henry Kissinger, aki a diplomácia és az eszmék világában kivételes jelentőségű, hosszú életet élt le.
A náci Németországból menekülő Kissinger 1938-ban érkezett az Egyesült Államokba, egy könyvmoly tinédzserként, kilátások nélkül. Harminc évvel később ő irányította az amerikai külpolitikát, először nemzetbiztonsági tanácsadóként, majd két elnök, Richard M. Nixon és Gerald R. Ford emblematikus külügyminisztereként. 1973-ban megosztva kapta meg a Nobel-békedíjat.
Külügyminiszterként eltöltött négy éve alatt segített véget vetni Amerika legvitatottabb háborújának, elszakította Kínát Oroszországtól, és átrajzolta néhány nemzetállam határát. Könyvei továbbra is a bestsellerlisták élén állnak, világszerte keltik fel a vezetők és gondolkodók figyelmét. Évtizedekkel azután, hogy távozott hivatalából, továbbra is konzultálnak vele a vezérigazgatók, elnökjelöltek és tévécsatornák.
Kissingernek köszönhetjük a Szovjetunióval folytatott híres enyhülési politikát. Az Egyesült Államok és a Szovjetunió először állapodott meg abban, hogy jelentősen lelassítják a nukleáris fegyverkezési versenyt. Ennek eredményeképpen számos regionális konfliktus enyhült, és megúsztuk az atomháborút.Kissinger talán az egyetlen Nobel-békedíjas, aki a díj elnyerése után több békét hozott össze, mint előtte.
Sikerei történelmi jelentőségű diplomatává tették. Diplomáciája páratlannak bizonyult az amerikai történelemben, és talán még Izraelében is. Kissinger nyomot hagyott a huszadik századon.
Szerinte ugyan a prófétáknak van „a legszenvedélyesebb víziójuk”, mégis jobban kedvelte az államférfiakat, mert ők ismerik fel a realitásokat, és képesek értékelni az apróbb sikereket is, lépésről lépésre haladva.
Sajnos a jelenlegi politikai légkör nem ösztönzi a Kissingerhez hasonló vezetők megjelenését. Egyetlen politikus sem adhat olyan víziót tweeteléssel vagy a posztolással, amely államférfiúi státuszt ad neki. Ehelyett, ahogy Kissinger írja, a történelem óvatos tanulmányozása tesz valakit vezetővé.Minden demokrácia ugyanabban a betegségben szenved:
megnyomorítja őket egy intellektuálisan kiüresedett politikai osztály, amely inkább megszállottja a közvélemény-kutatásoknak és a közösségi hálózatoknak, mint a társadalmi vízióknak.
És ez olyan probléma, amelyet még a rövidtávon gondolkodóknak is figyelembe kell venniük.
Mégis, hogyan vezethetné Amerika továbbra is a világot olyan vezetők nélkül, akik úgy képesek ötvözni az elméletet a pragmatizmussal, ahogyan Kissinger tette?
Kiemelt kép: John MACDOUGALL / AFP
