A szexuális forradalom következménye a házasság elhagyása, a gyermektelenség, és férfi és női szerepek tagadása lett – írja Hajdú Tímea a Neokohn portálon.
A 20. század során a világháborúk, a technológiai fejlődés és a különböző mozgalmak nyomán a nők helyzete pozitívan változott a nyugati társadalmakban. A törvény erejével lehetővé tették, hogy védve legyenek az erőszaktól, a házasságban és más kontextusban egyaránt. Szabadságot kaptak, hogy bármilyen karrier nyitva legyen számukra, és ezzel sokan éltek is. A pozitív fejleményekkel párhuzamosan azonban negatív folyamatok is elindultak.
A hatvanas évek szexuális forradalma azt ígérte, hogy felszabadítja a nőket az „évszázados korlátok” alól. Közel hatvan évvel később felmerül a kérdés, hogy vajon boldoggá tette-e ez a nőket (vagy a férfiakat)?
Soha nem volt ennyi egyedülálló, ennyi gyermektelen, ennyi gyerekét egyedül nevelő, és ennyi elvált nő a történelemben.
A progresszív feministák szerint az a baj, hogy még mindig nem elég nagy az egyenlőség a nyugati világban. Azonban egyre többen, sokan közülük feministák, azt hirdetik, hogy az igazi probléma a szexuális forradalom volt és az abból származó torzulások és rossz ideák. Mary Harrington, aki magát „reakciós feministának” nevezi azt állítja, hogy sok minden, amit ma a nemek viszonyában, vagy a nők helyzetében „progressziónak” tekintünk az egyáltalán nem nevezhető fejlődésnek.
Visszatérés a házassághoz
A hatvanas évek feminista mozgalmának egyik fontos része a „test felszabadítása” volt, amelyhez hozzátartozott az abortusz és a szexuális liberalizáció. Louise Perry, brit írónő a „The Case Against The Sexual Revolution” (A szexuális forradalom ellen) című könyvében levezeti, hogy a „szexuális felszabadulás” vagyis az alkalmi kapcsolatok megnövekedése egyértelműen káros a nők számára. Perry Jordan Peterson podcastjében elmondta, hogy nagyon alacsony azoknak a nőknek a százaléka, akiknek a Tinder-kultúra nem okoz sérüléseket. Mary Harrington nézete szerint megváltoztatta a nők hozzáállását a fogamzásgátló tabletta megjelenése, amely megszüntette a nem-kívánt terhesség veszélyét. Ezzel azonban a szükséges veszélyérzetet is megszüntette.
Louise Perry szerint ma ugyan nem divatos ilyet mondani, de korlátokra lenne szükség, különösen korlátok közé kell szorítani a férfiak szexuális indulatait. Szerinte a „metoo” botrány is tulajdonképpen arra volt kísérlet, hogy visszavezesse a korlátokat a nemek közötti kapcsolatokba.
Akármennyire is régimódinak tűnhet– jelenti ki Perry, de a legideálisabb egy nő számára a házasság intézménye.
Ő feministaként érvel a monogám házasság mellett, mivel leírása szerint ez az egyetlen intézmény, ami az évezredek során bebizonyította, hogy stabilitást ad mind a nők, mind a férfiak, mind a gyerekek számára. Perry szerint egyszerűen nincs jobb struktúra, nincs alternatíva. Ezt bizonyítja az is, ahogy Rob Henderson levezeti a „luxus hiedelmek” ideájában, hogy a nyugati elit ugyan progresszív nézeteket hirdet, mégis ők házasodnak meg az összes társadalmi réteg közül a legnagyobb arányban. Hasonló nézetet vall Mary Harrington, aki a szövetségen alapuló házasság koncepcióját szeretné újra bevezetni. Egy interjúban elmondta, hogy a mai bizonytalan világban az embereknek a legnagyobb biztonságot egy olyan kapcsolat adhatja, amely nem pusztán érzelmeken alapul.
Hogy ez mennyire ellentmondásos nézet lett a nyugati világban, azt mit sem ábrázolja jobban, hogy miután Danny Kruger konzervatív brit parlamenti képviselő nemrég egy konferencián elmondta: a férfiak és nők közötti házasság „a biztonságos és sikeres társadalom egyetlen lehetséges alapja„. A konzervatív brit miniszterelnök, Rishi Sunak elhatárolódott a kijelentéstől, azt állítva, hogy nem ért vele egyet.
A gyerek kérdés
Nemcsak a házasság népszerűsítése fontos a két írónő szerint, hanem, hogy aki teheti vállaljon gyermekeket is.
Mary Harrington a Triggernometry podcastben elmondta, hogy szerinte a hatvanas évek egyik következménye az volt, hogy a feminizmusnak az az ága, amely a „gondoskodásra” tette a hangsúlyt, teljesen háttérbe szorította a szabadságra fókuszáló feminizmust. Az anyai szerep fölé lett emelve a karrierista nő. Harrington szerint a félrecsúszás egyik oka egy történelmi félreértés, mely tévesen azt állítja, hogy a történelem során a nők kizárólag a „szülőgép” és „szakács” szerepre lettek kárhoztatva. Leírása szerint egészen az ipari forradalomig a munka az otthon köré épült. Mivel az átlagember földműveléssel foglalkozott, vagy valami mesterséget űzött, minden az otthonban zajlott. A nők ugyanúgy dolgoztak, mint a férfiak, különösen ruhakészítéssel kapcsolatos munkákat. Akkor is, ha épp kisgyermekeik voltak, a munka akkor sem állt le, gyerekkel a hátukon is dolgoztak. Miután az ipari forradalom kivitte a munkát az otthonból távoli helyekre, mint a gyárak, felborult az élet. A nők, ha dolgozniuk kellett már nem tudtak otthonról dolgozni, és közben a gyerekekre is figyelni. Innentől kezdve harc zajlott azért, hogy a nők visszatérhessenek az otthonba, gondoskodhassanak a gyerekekről. Ennek a harcnak egyfajta győzelme volt a „háziasszony” megjelenése, amely egy nagyon is modern jelenség.
Harrington szerint az lenne az ideális, ha a munka kedvezne a családoknak, mivel a nők ma már nem tehetik meg, vagy nem is feltétlen akarják megtenni, hogy kizárólag háziasszonyok legyenek.
Louise Perry is azon a nézeten van, hogy a feminizmus, különösen a progresszív feminizmus elhanyagolta az anya-szerep fontosságát. Ennek szerinte az az oka, hogy az anyaság és a liberalizmus nem fér össze egymással. Egy podcastben ezt úgy magyarázta meg, hogy a liberalizmusban az egyén szabadsága a prioritás. Viszont mikor egy gyermek születik a világra, sem az anya, sem a kisbabája nem egyén, hanem kialakul egy függő viszony. A baba nem tud az édesanyja nélkül létezni, és az anya is az első pár hónapban szinte együtt létezik a babájával. A gyerekvállalás az egyén vágyainak feladásával is jár, és ez ma nem divatos eszme. Perry szerint a modernitás szimplán nem segít a családoknak, különösen azért, mert megszűntek a több generációs családmodellek, amelyek segítették a gyereknevelést.
Az írónő szerint azok a nők, akik vállalhatnának gyermeket, de mégsem teszik meg, többségében megbánják ezt a döntést. Nagyon kevés ember van, aki olyan kielégítő karrierrel rendelkezik, hogy az pótolja a család hiányát.
Kiemelt kép: Facebook
