Trianon számomra nem csupán a múltat jelenti. Hogyan is tudnánk hátat fordítani neki, ha naponta kell szembesülnünk a következményeivel? Mácsadi István írása.
Mi, külhonban rekedt magyarok Trianon fájdalmát sokkal jobban át tudjuk érezni, hiszen a II. világháború után felvidéki családok ezreit fosztották meg emberi jogaiktól. Fűtetlen marhavagonokba toloncolva, 40 kilós csomagokkal kellett elhagyniuk szeretett otthonaikat egyik napról a másikra.
A nagyvilágnak egy szava nem volt az ellen, ahogy a magyarral bánnak.
Mint bárányt a farkasok közé, úgy vitték őket a csehek közé. A helyükbe érkezett jövevények e hely szokásait nem tisztelve az eredeti tulajdonosnak az emlékét is próbálták semmissé tenni. A magukat galamblelkű nemzetnek tituláló szlovákság a mai napig olykor tálibok módjára pusztítja műemlékeink sokaságát. A Kárpát-medence államalkotó nemzetének tagjaként a Szent Korona utódállamaiban másodrendű állampolgárként kezelnek bennünket. Anyanyelvünk korlátozva, nemzeti jelképeink betiltva, szinte naponta derül ki nagyjainkról, királyainkról, őseinkről, hogy az ő ereikben kizárólag szlovák vér csörgedezett.
Amíg a többségi nemzet egy jelentős része olyan bizalommal fordul Beneš szelleméhez, mint atyja bosszút szomjazó kísértetéhez Hamlet, addig Trianon él, Trianon hatásait pedig saját bőrünkön tapasztaljuk.
2008. november 1-jén mindenszentek napján történt Dunaszerdahelyen, hogy állig felfegyverzett arcok szadista állatként támadtak ránk, békés szurkolókra. A rendőrség azóta sem mutatta be azokat a videófelvételeket, amelyek a durva fellépés jogosságát „bizonyították” volna, ami csak arról tanúskodik, hogy bizony előre kitervelt magyarverés történt. A Dac-Slovan mérkőzés akkori eredménye: tizenegy sérült, harmincegy előállított.
Mentőautók, helikopterek segítségével szállították kórházakba az áldozatokat, akiknek egyetlen bűnük a magyarságuk volt.
Nyitra városában egy egyetemista lányt vertek össze brutális módon, aki a verés sérüléseiből és a poszttraumás stresszből évekig gyógyult, amit tovább súlyosbítottak a nyilvános megszégyenítések és a folyamatos rendőri nyomásgyakorlás, hogy vallja be, csak kitalálta a támadást. A Fico vezette kormány ideje alatt vád alá helyezték, sőt az ügyészség még a Pszichiátriai Világszövetség állásfoglalása ellenére is elmegyógyintézetbe akarta záratni.
Persze az irányított gondolkodású és megfelelési kényszer vezette emberek szemet hunynak ezen, miközben rendszeresen jelenik meg a szlovák sajtóban a magyarokat negatív fényben feltüntető írás. Folyamatosan Orbán Viktor és rajta keresztül a magyarok démonizálásával keltenek hangulatot, ami a mindennapi politikai történésekben is megmutatkozik.
A szlovák politikusok a szlovák sajtóval karöltve gondosan ügyelnek a magyar kártya kijátszására.
Féltik, nehogy beporosodjon, ezért néha kihúzzák a fiókból, megnézegetik, leporolják, majd visszateszik, de nem ám a fiók aljára, hiszen ennek mindig kéznél kell lennie, ki tudja mikor lesz szükség egy újabb magyarellenes támadásra.
Rastislav Káčer magyargyűlölő, volt külügyminiszteri tisztségének betöltése ideje alatt egyfolytában hergelt és riogatott. Szerinte egy esetleges oroszországi győzelem esetén Magyarország is igényt tartana a mai Felvidék területére.
Az a helyzet, hogy napjainkban a határmódosítás lehetőségét a szlovák közvéleményben nem a nacionalisták, szuverenisták tartják életben, hanem a nemzetállamok eltörlésében érdekelt, sokszor idegen érdekeket képviselő liberálisok és progresszívek. Ők igyekeznek tematizálni a közéletet olyan történetekkel, amelyekről az elkényelmesedett felvidéki magyarság jelentős része régen lemondott.
Megcáfolhatatlan tény, hogy a Trianonban megcsonkított Magyarországot igazságtalanság érte.
Ha végignézzük a XX. századi történetünket, rengeteg sorscsapás ért bennünket. Trianon óta azonban eltelt 103 év, és mi mégis itt vagyunk, megfogyva bár, de törve nem. Ez a magyar életerőről tett tanúságtétel.
Ma a Jóistennek hála nem kell vérünket és a földi életünket hazánkért feláldozni. Mi egyébként is tevékenykedni, szorgoskodni, élni jobban szeretnénk közösségünkért, szülőföldünkért, mint életünket ontani érte.
Napjainkban egyetlen küldetésünk van: Megélni magyarságunkat, továbbadni örökségünket!
Tegyünk így!
