Bécs meglehetősen ambivalens módon áll Oroszországhoz, amióta Vlagyimir Putyin tavaly háborút indított Ukrajna ellen. Az osztrákok nem akarják, hogy Moszkva szövetségeseinek tűnjenek, ám attól is óvakodnak, hogy maradandó kárt okozzanak egy olyan kapcsolatnak, amely évtizedek óta meglehetősen jövedelmező számukra – írja a Politico.
Igaz ugyan, hogy Ausztria jelentős humanitárius segélyekkel támogatta Ukrajnát, menekültek sokaságát fogadta be, hozzájárult az Európai Unió Oroszország elleni szankcióihoz, és nyilvánosan is bírálta Putyint a nemzetközi normák megsértéséért,
de a színfalak mögött a két ország közötti kereskedelmi kapcsolatok továbbra is szilárdan megmaradtak, különösen az energia és a pénzügyek területén.
Amikor Karl Nehammer osztrák kancellár tavaly áprilisban úgy döntött, hogy az inváziót követően az első európai vezetőként Moszkvába repül (Kijeven keresztül), és személyesen találkozik Putyinnal, ezt békeküldetésként aposztrofálta. Kritikusai szerint a kancellár csupán az Ausztriába irányuló orosz gáz további áramlását kívánta biztosítani, jegyzi meg a brüsszeli lap. Sokan egyenesen az „európai egység megbontójaként” tekintenek ugyanakkor az alpesi országra.
Alexander Schallenberg külügyminiszter szerint viszont Ausztria nemhogy veszélyezteti az európai egységet, hanem egyenesen erősíti azt. „Tavaly február 24-e óta Nehammer kancellár és én is kristálytisztán világossá tettük, hogy mi az ország, és mi a kormányunk álláspontja” – fogalmazott. Hozzátette: „Az olyan kis, exportfüggő országok számára, mint Ausztria, elengedhetetlen a nemzetközi jog és a pacta sunt servanda elvének tiszteletben tartása”, utalva a kötelmi jog egyik hagyományos alapelvére, mely szerint a megállapodások kötelező erővel bírnak a felekre nézve.
A Politico szerint ahhoz, hogy megértsük Ausztria Oroszországgal szembeni álláspontjának gyökereit, 1955-ig kell visszatekintenünk. Egy évtizeddel a második világháború befejezése után az ország továbbra is a négy szövetséges hatalom által volt megszállva és zónákra osztva. A szovjetek csak úgy voltak hajlandók az ország szuverenitásának visszaállításába belemenni, ha az beleegyezik, hogy alkotmányában rögzíti semlegességét, amit a lakosság akkoriban szükséges rossznak tartott. (A szerző emlékeztet: szigorúan véve a törvény nem tiltja meg Ausztriának, hogy részt vegyen egy fegyveres konfliktusban, inkább azt írja elő, hogy az ország nem csatlakozhat katonai szövetséghez, és nem engedheti meg, hogy más országok csapatokat állomásoztassanak területén.)
A NATO és a szovjet blokk közé szorult Ausztriának nem kellett sokáig várnia, hogy felfedezze az új helyzetében rejlő előnyöket. Semleges, el nem kötelezett országként a vasfüggöny mindkét oldalán üzleteket köthetett.
1968. június 1-jén Ausztria lett az első nyugat-európai ország, amely hosszú távú szerződést kötött a Szovjetunióval földgáz szállítására, amely Csehszlovákián keresztül érkezett egy elosztóközpontba, közvetlenül az osztrák határon belül.
Az 1968-as prágai események máris veszélybe sodorták terveiket. A magyarországi szabadságharc leverésének emlékei még frissek voltak, és az osztrákok attól tartottak, hogy a szovjetek akár az ő országukat is megszállhatják. A kormány még vészhelyzeti terveket is készített a Bécsből az ország nyugati részére való átköltözéssel kapcsolatban. Arra is ügyelt, hogy ne provokálja a szovjeteket, és az osztrák csapatokat 30 kilométerre tartotta a csehszlovák határtól. (Joggal aggódtak. A szovjeteknek volt egy tervük, hogy a Varsói Szerződés csapatait átküldik a határon, de máig tisztázatlan okokból úgy döntöttek, hogy nem teszik.)
Ez meghatározó pillanat volt Ausztria számára a hidegháborúban – a szovjetek nem támadtak, és a gáz továbbra is folyt. A szerző szerint a tanulság a legtöbb osztrák számára egyértelmű volt:
a semlegesség jót tesz az üzletnek és garantálja a biztonságunkat.
A semlegesség azt is lehetővé tette, hogy Ausztria felértékelődjön a nemzetközi diplomácia területén. A hatvanas években az OPEC Bécsbe helyezte át székhelyét, majd 1979-ben az ENSZ tette meg az osztrák fővárost harmadik számú székhelyének. Az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet 1993-ban telepedett le ugyanitt.
A gázüzlet az akkori állami tulajdonú OMV energiaipari konszern számára áldásosnak bizonyult, mivel Ausztriát a Nyugat-Európába szánt orosz gáz egyik fő „csatornájává” tette. „A megállapodás gazdasági előnyei Ausztria számára hosszú éveken át jelentősek voltak” – mondta Wilhelm Molterer egykori osztrák alkancellár és pénzügyminiszter.
Az orosz elit eközben sokáig a nyugati világ kapujaként tekintett Ausztriára. Tudták, hogy Bécs egy olyan hely, ahol a pénzzel és befolyással rendelkező oroszokat szívesen látják, és akár még állampolgárságot is szerezhetnek itt.
Az Ausztria és Oroszország közötti politikai kapcsolatok legszembetűnőbb aspektusa valójában az, hogy mennyire átívelnek a párpolitika határain. Ennek egyik bizonyítéka, hogy
a legtöbb osztrák kancellár a hivatalából való távozást követően keleti irányba fordult.
Wolfgang Schüssel, a jobbközép Néppárt volt kancellárja az MTS orosz mobil távközlési szolgáltató és a Lukoil olajipari óriásvállalat igazgatótanácsába került. Szociáldemokrata utódja, Alfred Gusenbauer egy oroszbarát agytröszthöz szegődött el, egy másik szociáldemokrata, Christian Kern pedig az orosz állami vasúttársaság, az RZD igazgatótanácsába ült be.
Egykori miniszterek is hasonlóan jártak el. Hans Jörg Schelling, aki három évig volt pénzügyminiszter, hivatalából való távozása után a Gazprom tanácsadója lett. Karin Kneissl volt külügyminiszter, aki egyebek mellett arról is ismert, hogy vendégül látta Vlagyimir Putyint az esküvőjén, bekerült a Rosznyeft állami olajvállalat igazgatótanácsába, és rendszeres szereplője lett az RT-nek, az orosz nemzetközi műsorszolgáltatónak.
Politikai különbségeik ellenére a politikusok mindannyian egyetértettek abban, hogy Ausztriának hídnak kell maradnia Oroszország felé. (A fent említettek többsége lemondott posztjáról, miután Oroszország tavaly megindította a háborút.)
Oroszország továbbra is Németország után a második legnagyobb befektető Ausztriában (2014 óta), a közvetlen külföldi befektetések tavaly év végén 25 milliárd eurót tettek ki, ami az összes befektetés 13 százalékának felel meg.
(Összehasonlításképpen: az amerikai befektetések Ausztriában 13 milliárd eurót tesznek ki, míg a szomszédos Olaszországé mintegy 11 milliárd eurót.)
Eközben az elmúlt években Oroszországban befektető több száz osztrák vállalat többsége továbbra sem hagyott fel tevékenységével, és közel kétharmaduk hosszú távon is maradna az országban.
A Politico felhívja a figyelmet arra, hogy az OMV olaj- és gázipari konglomerátum, Ausztria legnagyobb vállalata továbbra is jelentős szereplője az orosz energiaszektornak. Az osztrák tulajdonú Raiffeisen Bank a legnagyobb Oroszországban tevékenykedő külföldi hitelintézet, és az ország pénzügyi rendszerének egyik pillére.
Még a salzburgi székhelyű Red Bull is folytatja az energiaitalok forgalmazását Oroszországban.
Érdekes ellentmondás, hogy míg az OMV – a 2018-as Kurz–Putyin-megállapodás értelmében – 2040-ig továbbra is köteles évente legalább 6 milliárd köbméter orosz gázt vásárolni, az osztrák állam, amely az OMV közel 30 százalékát birtokolja, 2027-ig nullára kívánja csökkenti Ausztria függőségét az orosz gáztól.
Az ukrajnai háborúval kapcsolatos osztrák álláspontot egyébként is sokan kritizálták már. Idén januárban, miután Schallenberg arra figyelmeztetett, hogy ne zárják ki Moszkvát a bécsi székhelyű EBESZ-ből, a lengyel külügyminisztérium „oroszbarát” magatartással vádolta Ausztriát. Pawel Jablonski lengyel külügyminiszter-helyettes abszurdnak nevezte az osztrákok megjegyzéseit.
Ezzel párhuzamosan az amerikai pénzügyminisztérium több kérdést is feltett a Raiffeisen Banknak az oroszországi műveleteivel kapcsolatban, amit sokan Washington egyértelmű üzeneteként értelmezett Bécs számára.
Az Európai Bizottság pedig a múlt héten szólította fel Ausztriát, hogy nem tesz eleget az orosz gáztól való elszakadás érdekében
(az elmúlt hónapokban Ausztria gázfelhasználásának 70 százalékát Oroszországból fedezte).
A Politico kérdésére, miszerint Ausztria továbbra is úgy tekint-e magára, mint az Oroszország és a Nyugat közötti hídra, Schallenberg külügyminiszter határozottan válaszolt. „Ha hídként akarsz működni, akkor két partra van szükséged. Jelenleg ilyen nincs” – mondta, utalva arra, hogy a háborút indító Oroszországgal szinte kizárt a párbeszéd lehetősége.
Eddig azonban a retorikai fordulatok nem eredményeztek nagy kilengéseket a politikában
– összegez a szerző.
Forrás: hirado.hu
Címlapkép: Karin Kneissl osztrák külügyminiszter (k) a doni kozák kórus egyik tagjával táncol házasságkötési ceremóniáján a stájerországi Gamlitz városban 2018. augusztus 18-án (Fotó: MTI/EPA/Dominik Angerer)
