Vajon megértik-e az üzenetet, melyet hiába próbálunk Európával több, mint egy évszázada megértetni?

Két nappal Trianon gyászos 103. évfordulója után és egy nappal a veszprémi Magyar Mozgókép Fesztivál megnyitása előtt egy tavalyi film, A röpülő falu jár a fejemben, mely immár a 10. nemzetközi díjat zsebelheti be. A rövid játékfilm Babits azonos című 1921-es novellájából született, narrációja szinte végig követi az írás szövegét, képi világa pedig híven tükrözi animált mozzanataival, különös, néma montázsaival a fájdalmas történet főbb csomópontjait.

Egy fogarasi székely (Sinkovits-Vitay András) a pesti kiskocsmában magának az írónak, Babits Mihálynak (Adorjáni Bálint) meséli el egy kisfiú álmát, aki már napok óta fázott lázasan a menekülők szekerén. Csíktábor falu lakóit éjjel zörgetik fel, hogy azonnal pakoljanak és le is út, fel is út: még hajnal előtt el kell bujdosniuk otthonról, csak a legszükségesebbet vihetik magukkal. Jajveszékelés, indulás a holdfényben, otthagyott sötétlő házak, melybe mócok költöztek. Fájt otthagyni a bútorokat a verandát, a jó karosszéket.

„Bizony Isten, úgy fájt otthagyni őket, mint a jó barátot… Nem is hiszem, nem fájt nekik is… Most valami csontos móc ül a karosszékemen… A nagyapja még medve volt, az apja csobán, még az ünge is kilógott…”

Az író kelletlenkedik, hiszen annyi ehhez hasonló történetet hallott már, kiégetté tette az irdatlan tragédiák sora. Talán ma mi is így vagyunk ezzel. Több, mint 100 éve történt, miért érdelek ez ma minket? – hallani sokfelől.

Egy idő után még azt is hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a Nemzeti Összetartozás Napja nem ünnep, hanem gyásznap.

Hajlamosak vagyunk puszta tényként, számszerűségként kezelni azt is, hogy a történelmi Magyarország területének kétharmadát, lakosságának csaknem felét veszítette el.

Gazdasági erőnk, a földekben rejlő kincseink elkallódtak, és most mások vigadnak a rablott holmikon.

„Majd az Európai Unió, a határok nélküliség, a nagy közös nemzetköziség és föderáció megoldja a gondjainkat”

– mondják a régi kommunista szöveget, globalista köntösben.

Azok gondjait is vajon, akik  több, mint félmillióan menekültek Erdélyből és többségük éveken át vagonokban, táborokban élt? Családok szakadtak ketté, sok esetben a rokonok évtizedekig nem látták egymást, az idegen hatalom alá kerülők másodrendű állampolgárrá váltak. Mindezek ellenére a többségük mindvégig magyarnak vallotta magát.

De a filmbéli házak nem hagyják magukat. Kitépik a fák gyökereiket, fölröpül a templom, az épületek is leválnak alapjaikról és indulnak egy nagy éji felhő burkolatában a menekülttábor után. A füvek is futnak az oláh katonák előtt, azok pedig szinte meghibbanva kurjongatnak. A jó borospincékből rablott itóka méregként árad szervezetükben.

„Mert a bornak lelke van, nem úgy, mint az embereknek” – jegyzi meg a filmbéli székely.

És mindezt nem csak a lázas gyerek látja, hanem a felnőttek is. Ahogy lehuppan a falu a szekereik mellett, gyorsan visszaköltöznek házaikba, próbálnak rendet tenni a feldúlt konyhákban, szobákban, megkeresik, megsimogatják a régi holmikat. Újra ott laknak békében Csíktáborban, megszólalnak a harangok és mindenütt nyugalom honol.

A film eddig 10 díjat kapott Európa-szerte

Nagyon örvendetes, hogy „megértik” az emberi fájdalmakat ilyen döbbenetes hitelességgel megjelenítő alkotást. De vajon megértik-e az üzenetet, melyet hiába próbálunk Európával több, mint egy évszázada megértetni?

Nem véletlen, hogy ez a Babits-novella valahogy kimaradt a tananyagból. Persze legyintenek ma is a konzervatív oldalon, hogy Babitsék nyugatosok, vagyis liberálisak voltak. Csakhogy akkor mást jelentett liberálisnak, különösképpen nemzeti liberálisnak lenni. A két világháború között volt egy – a kommunistákon kívül – mindenki részéről elfogadott nemzeti minimum: a rabló trianoni békediktátumban foglaltak érvénytelenek. Minden, amit elvettek tőlünk, az visszajár.

A mai liberálisok, a kommunistákból globalistákká vedlett politikai elit: az élcsapat ma sem osztja ezt a nézetet.

A határon túli magyarok nem a mieink!

– mondják.

Azoknak, akik mellesleg ma is de facto másodrangú állampolgárok, ne segítsünk magyar nyelvű óvodákat, iskolákat, egyetemeket, templomokat építeni és működtetni.

Támogassuk csak az ukránokat fegyverekkel, hadd vigyék csak a kárpátaljai magyar fiúkat és férfiakat ágyútölteléknek egy számukra és számunkra idegen háborúba. Nem baj, ha Felvidéken elfogy a magyar pár évtized múlva, az már úgyis az ifjú Szlovákia. Mosolyogjunk mindeközben a fennkölt Nyugatra, aki majd megsimogatja a buksinkat és a maradék hazát is bedarálja a „Nagy Európai Egyesült Államokba”.

„Nem, nem soha” – még akkor sem, ha mindezt a berezelt, a hazáját eláruló Vörös Gróf mondta. A cinkelt lapokkal játszó Károlyi eszmei utódai ma is elvtelenül kínálkoznak fel az atlanti-germán birodalomnak.

Kakasszóra azonban a falu újra eltűnik. Ott állnak továbbra is a menekültek az állomáson, ahová Budapest már egy hete nem küld vonatot. Túl a demarkációs vonalon, a nyomoron innen. Az öregasszony meghal, a kisfiú is, a lázálom elmúlik. De a falu mégsem lesz az oláhoké. Az otthonába hazatérő író hiába keresi a térképen Csíktábort, nem találja. Mert ez a röpülő falu csak a lelkekben létezik.

A mi lelkünkben is ott él a Trianon előtti ország. Utánunk röpült.

Szerző: Harcsa Béla

Kiemelt kép: Képernyőfotó