Elment Türei Laci, ő is elment, Kalotaszeg és Erdély legnagyobb ismerője.

„Türei” Lengyel László 1957. szeptember 17-én született a Nádasmentéhez tartozó kalotaszegi faluban, Türében, második gyermekként a négy testvér közül. Ő volt a klasszikus, talán utolsó néprajzkutató, adatgyűjtő, akinél többet senki nem tudott Erdély kultúrájáról.

Az elemit magyarul végezte szülőfalujában, további tanulmányait pedig románul Magyargorbón, Egeresen és Kolozsváron, szakiskolai, lakatos-hegesztő végzettséget szerezve. 1977-ben sorozáskor letagadta, hogy iskolás, így elvitték katonának, a sorkatonai szolgálatot, Fogarason és Bukarestben teljesítette. Leszerelés után esti tagozaton érettségizett, utána orvosnak készült. Akkori szokás szerint könyv nélkül tudta a biológiát. Valósággal „falta” a könyveket, de szembetegsége miatt fél évig nem olvashatott, ezzel együtt elúszott a felvételi az orvosira.

1980-ban, fiatalon elveszítette édesapját és családfenntartónak lépett elő. Nővére egyetemen, kiskorú testvérei középiskolában tanultak, édesanyja mezőgazdaságban dolgozott, ő pedig  szakmunkásként helyezkedett el Kolozsváron, dolgozott építkezésben, hegesztett, autóbádogos munkát végzett, pénzt keresett kőfaragással is, ezzel segítve özvegy édesanyját a négy gyermek felnevelésében.

1979 tavaszán a kolozsvári táncházban találkozott és ismerte meg Kallós Zoltánt, aki, hallva énekhangját biztatni kezdte, tanuljon népdalokat a türei énekesektől.

A népi kultúra nem volt idegen számára, benne élt, szerette is, így Kallós Zoli bácsi ösztönzésére elkezdte a gyűjtést eleinte Türében, majd – miután szert tett egy felvevő készülékre – Magyarlónán, Bodonkuton, Mérában, Vistában. A következő hetekben már felvételeket is hozott neki kazettán, majd magával vitte gyűjteni a környező falvakba. Türei Laci – mert a mai napig ezen a néven szólítják barátai – a „terepről” hazatérve bújta a könyveket, kiegészítve a Kalotaszegről és általában a népművészetről szerzett ismereteit. Az énekismerete gyarapodásával a nyolcvanas évek során a táncházakban már tanította is az éneket.

1981-ben részt vett az első Táncház-találkozón Budapesten, majd 1983-ban is, de ezután sokáig nem kapott többet útlevelet, hogy kiutazhasson az országból.

De ez sem állította meg, és népdal és népzene gyűjtése mellett a mozgalmi élet szervezésében is részt vállalt. A táncház 1983-as betiltását követően „szamizdat táncházakat” szerveztek magánházaknál (Sándor Csabával, Bardócz Sándorral), valamint bálokat Türében, Bogártelkén, Mérában. Bár a rendőrségi zaklatások elég gyakoriak voltak – 1987-ben Moldvában például elvettek tőle minden rögzített anyagot -, a gyűjtési szenvedélynek inkább a pénz- és eszközhiány szabott gátat.

Az 1989-es romániai rendszerváltás az ő életét is átrendezte, hiszen a megnyílt határ lehetővé tette a kiutazást Magyarországra, végre eljuthatott Budapestre a népzenészek és néptáncosok számára akkoriban búcsúhelynek számító tavaszi táncház-találkozóra. De szerepet vállalt az 1990-ben Kolozsváron újrainduló táncházban, majd az első kalotaszentkirályi tánctábor szervezésében is, ahol a későbbi években rendszeresen tanított éneket.

Ő megtapasztalta, hogy az autentikus népzenét, népdalt és néptáncot hiteles forrásból kell megismerni, ezért adatközlő zenészek, énekesek és táncosok fellépését szervezte magyarországi fesztiválokon, táncházakban, rendezvényeken.

Az 1990-esévekben a hagyományőrző zenészek és népdal iránit érdeklődés határtalanná vált, minden értelemben. Ekkor számtalan külföldi fesztiválra is eljutott és fellépet a többi adatközlővel. Eközben minden erejével segítette az Erdélybe látogatókat, legyenek azok laikus érdeklődők, vagy szakmai úton lévők, akik adatközlőket keresnek.

1991-ben népdalénekesként megkapta a Népművészet Ifjú Mester címet.

Több alkalommal segítette az adatközlők szervezését, kiutaztatását budapesti Táncháztalálkozókra, a jászberényi Csángófesztiválra és sok más fesztiválra, ünnepségre. Ösztönözte a fiatal zenészeket, akik a hagyományos népzene iránt érdeklődtek, például a Csűrős zenekart.

Utazásai során Erdély minden szegletébe eljutott és megismerte, de Kalotaszeg zenei anyagát ismerte a legjobban. Több kiadványon is énekelte a tájegység dalait.

2014-ben az EMKE díjjal jutalmazták az erdélyi táncházmozgalomban nyújtott tevékenységét és a kalotaszegi népdalkincs megőrzéséért végzett munkáját.

A Hagyományok Házának megalakulása óta közreműködő partnere, feladataként igyekezett feltárni Erdély néprajzi térképének fehér foltjait, főképp zenészeket.

2021 februárjától az Erdélyi Hagyományok Háza munkatársaként dolgozott, ahol továbbra is a gyűjtés volt az élete, a zenészek felkutatása mellett a bejárt területekről fényképanyagot is gyűjtött, amelyeken a hagyományos népi élet és kultúra, viselet van megörökítve.

2022 augusztusában, megkapta a legendás néprajzkutatóról elnevezett Martin György-díjat, amit a kiemelkedő népművészeti munkásság elismeréseként adományoz a magyar állam.

Van aki szerint a mozgalom most kell a felnőttkorba lépjen. Mert elment a biztos támpont. Eddig mindig ott volt Türei Laci, akit ha felhívtál, rögtön segített, azonnal megtett mindent. Ráadásul mindent tudott.

Én csak kétszer találkoztam vele. De már tudom, hogy ez nem „csak”. Úgy kell fogalmaznom, hogy volt szerencsém kétszer találkozni vele. Egyszer Marosvásárhelyen, mikor a Csúri Ákos és Pál István Szalonna által összehozott Trianon műsor előadása volt, másodszor pedig tavaly a Káli-medencében az első Kőfeszt – A Szabad Táncházon, ahová ő hozta el hozzánk Füstös János bácsit Feketelakáról, Hideg Anna nénit Ördöngösfüzesről és az Isteni kéz című filmet a szászcsávási Csángálóról. De nem csak a filmet hozta, hanem magát Mezei Ferencet is. Akkor már tudtam mennyire fontos ember. Bocsánat, nélkülözhetetlen.

Önéletrajzában ezt írta:

„Munkámat örömmel végzem, olyan szolgálatnak tekintem, amivel hozzájárulok a magyar kultúra egy szeletének a feltárásához.”

De ennél sokkal többet tett.

Forrás és kiemelt kép: hetijoarc.blogstar.hu