Volt egy nemzedék, mely számára az amerikai álom ellen való lázadás egyfajta mintát, vágyálmot jelentett.

Most, hogy a Bergert alakító színész Treat Williams bemotorozott a halálba és egyben a halhatatlanságba, nézzük, mi történt az általa alakított Bergerrel.

Mit is jelentett számunkra ez a különös, kötekedő New Yorki hippi, aki a lázadás, a nonkorformista fiatalság szimbólumává vált és ilyen értelemben maradt is.

Merthogy a Hair című musical, ki ne tudná, polgárpukkasztó mű, kábítószerrel, háborúellenességgel, meztelenséggel. A Hair 1967-ben debütált, majd egy esztendő múltán már a Broadway-n is műsorra tűzték. De nem mindenki rajongott érte.

Az is előfordult, hogy a turnéra induló művészeket szidták, becsmérelték, majdnem tettlegességre is sor került, sőt, Massachusettsben bombatámadással fenyegették a színházat, ha bemutatják a Hairt. De még erre is rátettek egy lapáttal: 1970-ben betiltották a darabot, ám a legfelső bíróság eltörölte ezt. Talán kevesen tudják, hogy a színpadi mű létrejöttét (alkotói: Gerome Ragni és James Rado) nagyban köszönheti egy magyar származású színházi producernek, Papp Józsefnek, vagy ahogy az új világban hívták, Joseph Pappnak, aki némi töprengés és rábeszélés után beajánlotta, sőt, bevitte az épp felújítás alatt lévő Public Theaterbe a darabot, amely igencsak felkorbácsolta a kedélyeket.

A Hair című film megalkotója is kelet-európai rendező, Milos Forman volt, aki az Oscar-díjakon kívül számtalan elismerést is besöpört a világban, de a Hair című filmért egyet sem kapott. Egyébként a darabot még új korában 1968-ban is be akarta mutatni Prágában, ám a szovjet tankok árnyékában ez nehezen lett volna kivitelezhető. Ő pedig – a Tűz van, babám már akkor „aranyszobor-jelölt” rendezője – kénytelen volt disszidálni.

Miért is emlegetem ezt a kelet-európaiságot a film és musical kapcsán?

Talán azért, mert volt egy nemzedék, mely számára az amerikai álom ellen való lázadás egyfajta mintát, vágyálmot jelentett. Az egyik oldalon a cukormázas Marilyn Monroe-i világ (ami persze egyben a Willy Lohmannek lepukkant világa is), másik oldalon az erre nem vágyó, hosszú hajú, bandába verődő, lázadó és sokszor agresszív fiatalok. Akik persze félelmesek is lehettek a megszokott életpályát favorizáló, a pénzt és karriert szem előtt tartó szép új világ számára.

De milyen értéket mutat fel a film, illetve mit üzen az akkori és mai társadalmaknak?

Talán azt, hogy ezek a srácok és lányok, akiknek a viselkedésük, különcségük annyira felháborító, ugyanolyan emberek, mint mi vagyunk. Sőt! Hatalmas szívük van. Berger diliből elmegy a barátja helyett Vietnámba, a háborúba, melyet az amerikaiak szokás szerint egy idegen földön vívnak, és ott „hősi halált” hal. Magyarán épp az a rendszer pusztítja el, amely ellen lázad.

Itthon a Nagy generáció – ahogy András Ferenc filmjében bemutatja – kis lázadások mentén araszolgat. Öltönyben, nyakkendőben hallgatják a zenét és táncolnak az Ifjúsági Parkban, melyet éberen figyel a kommunista rendszer rendőrsége. A hosszú haj és farmer eleve az imperialista elfajzást jelentette, és akkor jött a gumibot, meg a zárka, meg a nullás gép.

Nem nagyon lacafacáztak, nem nagyon ugorhatott fel a magyar Berger egy megterített, gyertyafényes ebédlőasztalra, és nem rophatta rajta a táncot, már csak azért sem, mert nem akadtak ily szépen terített asztalok, legfeljebb a kommunista elit számára.

Bolond lettem és lezser/Bennem máshogy ver a szív, haver!/Ez így merész, de ne félts/Nem élhetnék másképp! – énekli az ikonikus dalban a főszereplő, majd:  És ez egy far, és itt a kar, és itt a „lógós”, mit akar?/És itt a vérem, élek régen! Kösz’ szépen, ne sajnálj!

A társadalom „krémje” szájtátva, sokan döbbenten, mások egy kis huncut belső mosollyal bámulják a produkciót, hiszen a sok hazug képmutatás és álarc mögött igenis mindenkinek ott az igazi arca. A maszkok mögött ott az ember, ott a bolond és lezser és merész, kinek „a bája ezer kincset ér”.

De persze, ha valaki kilép a fondorlatok világából és őszintén kitárulkozik, akkor a többiek visszamenekülnek a jól megszokott és utált sáncaik mögé. És nagy valószínűséggel áldozattá válik, aki megsérti a sáncok szabályait.

Magyarországon meglepő gyorsasággal, már elkészítése után egy évvel, 1980-ban bemutatják a Hairt.

Kettős csavar: aki az amerikai életre vágyakozik, azt az imperializmus elpusztítja – negatív példának szánták. Ahogy Déry is – és ezt kevesen tudják – egy elutasító pamfletnek szánta a „Képzelt riport”-ot, de micsoda nemzedékeken átívelő fantasztikus életérzés lett belőle. Persze mi tudtuk akkor, hogy ez a film rólunk is szól, a Vasfüggöny mögöttiekről, akiknek még az sem adatik meg, hogy fellázadjunk egy mélyen kispolgári, ócska és primitív, „a krumplileves legyen krumplileves” rendszer ellen, amelyben egy kis telek és a Trabant volt a legmagasabban elérhető „szovjet” álom.

A lázadáshoz is disszidálni kellett

Talán nem is véletlen, hogy magyar és kelet-európai nevek tűnnek föl a nagy lázadó tengerentúli filmek stáblistáján. A Száll a kakukk fészkére és a Hair Milos Forman alkotásai, a Szelíd motorosok operatőre Kovács László, aki a szintén világhírű Zsigmond Vilmossal számtalan felvételt készített 1956-ban a romba dőlt magyar fővárosról, majd kicsempészték az értékes filmdokumentumokat Amerikába, hogy a világ is láthassa, miként tiporják sárba egy nép akaratát.

Nézzük azonban, hogy mivé is lett a bergerizmus Amerikában!

A Woke, az LMBTQ, a BLM-mozgalom, a fehér ellenesség ma nem tisztaszívű lázadás a képmutatás ellen, hanem a normális emberi életformát felbontó hivatalos kormányzati politika. A főként demokrata párt-és média mainstream akarata. Ma azok a Bergerek, aki ez ellen lázadnak. Akik továbbra is szeretnének valódi családban élni és nevelni a gyerekeiket, nem szeretnének az óvodákban és iskolákban lassan kötelező Drag Queen-show-kat, kettőnél több nemet, nem szeretnék az individualista én-kurzusok szivárványos, drogos utazását.

Nem szeretnének az ízléstelen és buta képmutatás világába belesimulni. Szeretnének egy régi álmot, ahol minden rendezett, szép és szabad.

Lám! Ma mi vagyunk a Bergerek!

Kiemelt kép: Facebook