Reméljük, nem naiv optimizmus arra gyanakodni, hogy az ukrán nép szolgája kikeveredik végre az elmúlt másfél év háborús pszichózisából, ahol a kényszersorozott kárpátaljai magyartól elvárják, hogy adja az életét Ukrajnáért, de a gyerekét elukránosítják. Szőcs László írása.
Kárpátalján szerdán temették Balog Vaszilt, egy helyi fiatalembert, aki a háborúban esett el. A nagypapakorú Csalló Kázmér őrmestert pedig már régen elbúcsúztatták – lánya büszkén mesélte Bors laptársunknak, hogy a magát mindig magyarnak valló és szülőföldjéhez is hű férfi nem futamodott meg a kényszersorozások elől, hanem bátran fogott fegyvert, noha nem tartotta az orosz–ukrán háborút a magyarok háborújának. Ezek a férfiak – valamint a sajnálatosan egyre több halott kárpátaljai katona, illetve az örökre kivándoroltak – már nem láthatták, amint most Kárpátaljára látogatott Volodimir Zelenszkij, aki – szavai szerint – először vett részt ilyen formátumú találkozón az ukrajnai magyar kisebbség képviselőivel.
Az ukrán elnök ezt igazán nem kapkodta el – immár ötödik éve van hivatalban –, de legyünk optimisták: a beregszászi vizit jót jelenthet a kárpátaljai magyaroknak és a háború lezárását tekintve is.
Z. Beregszászban elmondta az ilyenkor szokásos udvarias körmondatokat, ecsetelte a magyarok és az ukránok (értsd: jelentős részben elukránosított ruszinok) közös sorsát, egymásrautaltságát, köszönetet mondva a keletibb országrészekből Kárpátaljára menekültek ellátásáért. Ezek szép szavak, és ne is becsüljük le a diplomáciában a protokollon túlmutató gesztusokat akkor sem, ha persze jól emlékszünk a munkácsi turulemlékmű eltávolítására. Meg arra is, hogy a helyébe emelt ukrán szimbólum avatásán Andrij Baloga polgármester kioktatta a magyarokat: a tolerancia nem jelenti azt, hogy nekik mindent szabad…
Mindent bizonyosan nem – annyi már szent. A kijevi parlament nemrég 2024 szeptemberéig adott egy év haladékot mintegy száz kárpátaljai magyar iskola ukrán nyelvű átállására. Ez ahhoz képest, hogy mostanra tervezték, jó hír, onnan nézvést viszont, hogy ilyesmi egyáltalán lehetséges egy, az Európai Unióba igyekvő országban, elképesztő.
A kényszersorozott kárpátaljai magyartól elvárják, hogy adja az életét Ukrajnáért, de a gyerekét elukránosítják.
Német vendégpublicistánk nemrég írt arról: bő negyedszázada, a Horn-kormány időszakában maga is tagja volt annak a Magyarországra látogató Bundestag-küldöttségnek, amely jobb nemzetiségi politikát várt el a magyaroktól az uniós tagságunk német támogatásáért cserébe. Nem lehet ez másként az ukránok esetében sem.
Mégis, optimizmusra ad okot, hogy Z. most felfedezte magának Beregszászt, ahol jóval nagyobb a magyarok aránya, mint a megyeszékhely Ungváron. Reméljük, nem naiv optimizmus arra gyanakodni, hogy az ukrán nép szolgája kikeveredik végre az elmúlt másfél év háborús pszichózisából; annyi azért bizonyos, nem véletlenül látogatott országa sokszor elfeledett, nyugati csücskébe.
Azon is elgondolkodhatott a NATO- és az EU-tagságot ambicionáló ország vezetőjeként – vagy ha mégsem, akkor nagyon ajánlatos –, hogy hét szomszédjukból négy, köztük hazánk mindkét szervezetnek tagja. Egyszer pedig véget ér az idő, amikor khakiszinű molinójában ő tart kioktató szónoklatokat ezen országok vezetőinek, hogy adjanak neki pénzt, paripát, fegyvert, de azonnal.
Sőt az is meglehet, nincs is olyan messze már ez az idő. Z. egyre gyakrabban emlegeti a béke szót, az ukránok a hétvégén Szaúd-Arábiában konferenciáznak több tucat országgal, igaz, még az oroszok nélkül, az őszre pedig globális békecsúcsot ígérnek. A harci szekér nem megy jól: a „nagy” ukrán ellentámadás nagyjából annyira fess, mint anno Csernyenko a vége felé.
A világ józanabb és realista fele mielőbbi békét akar. Mi, magyarok ennél egyet többet: békét és kárpátaljai nemzettársaink sorsának jobbrafordulását.
