Mi is volt a legfőbb oka, hogy a magyarság létszáma nemhogy megduplázódott volna, de ma már az is veszélybe került, hogy az 1913-as tízmilliós számot megtartsa a Kárpát-medencében? A perspektíva hiánya.

Száztíz éve írta le Ady Endre azt a mondatot, amely 1977 óta kísér utamon: „Hiszen mikor Etelközben voltunk, s ki-kicsaptunk prédára, hányszor jöttünk arra haza, hogy se feleségünk, se sátrunk, se gyermekünk, s lám, még mindig élünk.” Nehezen tudnám megmagyarázni, mi volt az, ami ennyire megfogott e szavakban, de valami olyasmi lehetett, hogy bennük éreztem lüktetni a sorsunkat. A vándorlást, a prédára járást, a megpróbáltatásokat, a pusztulást, s – a honfoglalás révén – a megmaradást.

„Még mindig élünk” – mondja Ady 1913-ban, amikorra pedig a sok-sok baj után végre többségre jutott a magyarság a saját hazájában.

Nagyjából tízmillióan voltunk akkor (54 százalék), s csaknem még egyszer ennyi honfitársunk volt más anyanyelvű vagy nemzetiségű (46 százalék). Csak egy példa: szlováknak kis híján kétmillió ember vallotta magát. A mai Szlovákia népessége 5,5 millió fő. Ebből félmillió magyar. A szlovákság akkor is kétmillióról ötmillióra nőtt. Közben – 1913 óta – sok minden történt, két világháború, „lakosságcsere”, deportálás, kommunista diktatúra.

Ha mindez nincs, hanem békés, demokratikus evolúció megy végbe, a magyarság létszámának is minimum meg kellett volna duplázódnia, azaz nagyjából húszmillió magyar élne a Kárpát-medencében.

Ha figyelembe veszem a természetes asszimilációt, jóval több. Így nem is állnánk olyan távol Ady nagy ellenfelének, Rákosi Jenőnek az álmától a „harmincmillió magyar” birodalmától. Az akkor kétmilliónyi német eredetű magyar állampolgárt – mint volt maga Rákosi is – szintén hozzá lehetne adni a húszmillióhoz, s így már tényleg közelinek tűnhetett a vágyott létszám. S ha evolúció és ha béke, a magyar állam addigra bizonyosan felismerte volna az autonómiák szükséges és helyes, sőt kifizetődő voltát. Lett volna ruszin autonómia, szlovák is, persze nem Pozsony központtal, hanem mondjuk Túrócszentmárton vagy Zsolna „fővárossal”. Felújították volna a szászokét Erdélyben. Nehezebb lett volna a román és szerb autonómia, ezek létrehozására – azt hiszem – nem is került volna sor. Mégis, így a Magyar Királyság (társállamként Horvátországgal) európai szintű polgársággal, gazdasággal és kultúrával megáldott állam lehetett volna. Beleértve politikai rendszerét is. Miért nem lett ebből semmi?

Megvolt annak is az oka. Ha egy szóban kellene kifejezni: háború. Ha még egyben: pártviszály.

(Ezen nem csak a parttalan politikai vitákat, de ezer és egy ügyben a pártokra szakadt nemzet békétlenségét értve.) Ha még egyben: politikai vakság. A mindenről lekésés, a messziről jövés. A félelem a génjeinkben, hogy mire hazatérünk – nagyot lépünk a korral –, se feleségünk, se sátrunk, se gyerekünk. S lehet, hogy már mi magunk se leszünk. Az elementáris tapasztalás itt „bent”, a Kárpát-medencében, Magyarországon és Erdélyben az örökké minden oldalról, és belülről is ránk leselkedő veszélyről. A bizonytalan polgárság. És az utolsó szó: az errefelé ácsingózó nagy- és egyéb hatalmaknak érdeke és értetlensége. Magyarság? Magyarország? Ami azután megpecsételte az Osztrák–Magyar Monarchia sorsát is.

Minek ilyen állam? Minek ilyen kis és teljesen érthetetlen nyelv? Múzeumba, rezervátumba, skanzenbe! Angol felirattal. Ezek egymást is megfojtanák abban az egy pocsolyában, amit meghagytunk nekik. Szimbolikus. (Nem Nagy Páholy.) Néha van méltóságuk is. Egzotikus mesevilág. Ragaszkodnak a furcsa szokásaikhoz.

Érthetetlen küldetésük: a lét. Ezért vizsgálnak minket hitetlenkedve, sajnálkozva vagy gúnyolódva ma is a perspektívához szokott tekintetek.

Ady Endre és Rákosi Jenő? A közöttük felduzzadó gyűlölet mérgezi ma is a magyar levegőt. Sok okosat és sok marhaságot írtak mind a ketten. Vegyünk valami okosat Rákosi Jenőtől:

„A legádázabb háború készülődik: a gazdasági érdekek háborúja. Hogy ez a háború gyilkosabb és pusztítóbb lesz minden régi háborúnál, az alig kétséges. Az a Páneurópa, amelybe a megrémült népek menekülni szeretnének, egy nagy tó kis halakkal és nagy halakkal. S bizony nem a kis halak fogják felfalni a nagy halakat. Ez a gazdasági háború, amely felé a világ tart, a népvándorlás egy modern formája lesz, s épp úgy el fogja pusztítani Európát, mint ahogy elpusztította hajdan a barbár népvándorlás.”

Ezt 1926-ban írta Rákosi Jenő, akkor Ady már hét éve halott volt. Adynak még a dühös tévedései is nagyszerűek, pedig leírta azt is, hogy „a szocializmus isteni, sőt a legemberibb vallás”, s tetézte is azzal, hogy benne van „Jehova bosszúállása és Jézus istenének pártatlan, bőkezű szeretete.” Három évvel a Nagy Háború előtt írt ilyeneket, s a híres versét is, mely a proletárokat Istenként hívta vívásra, ujjongásra, harcra. Túlzás a „vad úri tatárok”? Túlzás a „szépség és reménység”? Túlzás a lánc, az éhség, túlzás az éhe a szónak? Sokasága a hitvány kis Néróknak? Meglehet. Csak kitépni a költő szívéből a jobbító szép szándékot, azt nem lehet. Rákenni mindazt, amit hozott utána a huszadik század. Mert ő írta azt is: „Egy nemzetet lehet jól kormányozni, lehet rosszul kormányozni, de ha ez a nemzet ér valamit, megölni nem lehet.” És ez a lényeg. Hogy mennyit érünk? Érünk-e egyáltalán valamit? Kikezdi néha ebbéli meggyőződésünket a pártoskodás. Adyé és Rákosié is. És hány ilyen páros volt már addig is, és született azóta is!?

És hányan akartak ebből megélni? És hányan akarnak ma? Milyen fárasztó ez. Ha tudnák az egyszerű, dolgos, tiszta emberek, hányan élnek – s hányan arcpirítóan gazdagon – a semmiből, bizony dühösek lennének.

De a jogos felháborodásukra is felülnének a paraziták. S mindent elrontanának. Elrontották Ady féltő dühét és reményét: „Vagytok: a Ma, vagytok: a Holnap.” De nagyon elrontották a paraziták. Az örök Kun Bélák. De az evolúciós út is elromlott. Mert nem tudtuk megakadályozni a háborút. S leginkább a vereséget, a méltatlan vereséget. Rákosi Jenő az új népvándorlástól féltette Európát, de Adynak is volt erről véleménye. Gúnnyal mondja: „Ha pedig az idegennek több hasznát veheti a vagyon, a tőke, akkor jöjjön a kivándorló kompatrióták, honfitársak helyett a hasznosabb idegenek csapatja.” Van egy olyan szava Adynak, hogy „népanyagcsere”. 1908-ből. Ami Rákosi Jenőnél Páneurópa, amely segít felfalni a kis halakat (kis nemzeteket) azt Ady egyszer csak úgy látja, hogy „a munka hatalmas csákányával erősen bontogatja már az országhatároló oszlopokat.”

A nemzet megmarad, a határ elolvad. Ismerős gondolat. Kár, hogy nem egészen ez történik.

Mert mi is volt a legfőbb oka, hogy a magyarság létszáma nemhogy megduplázódott volna, de ma már az is veszélybe került, hogy az 1913-as tízmilliós számot megtartsa a Kárpát-medencében? A perspektíva hiánya. A végtelen távlatának kínzó elrejtőzése. Ezt okozta Trianon (azaz a háború), s most ezt veszi el egész Európától valami megmagyarázhatatlan összetöpörödése az emberi szellemnek, szabadságnak, léleknek. A nagy halak mohósága a „népanyagcsere” olyan fokát hozta el, ami már magukat a nagy lélekszámú nemzeteket is fenyegeti. A falánk cápáknak nincs nemzeti kötődésük. A népanyagcsere nemcsak a bevándorlást jelenti, de az őslakosság elkorcsosítását is. Európában ilyenre egyszer volt példa. A Pax Romana bukásakor.

A római civilizáció belülről és kívülről jövő nyomás hatására omlott össze. Elemeiben tovább élt, de társadalmi, politikai, filozófiai, közigazgatási – sőt vallási – értelemben megbukott. Hosszú évszázadok kellettek ahhoz, hogy az új korszak főszereplői, a nemzetek, az egyházak, az új jogrendszer kiépüljenek, s majd azt követően a szabadságjogokra épülő modern világ. Hogy a mostani belső szétesés és külső nyomás következménye mi lehet, abba rossz belegondolni. Rákosi Jenő szobra már ledöntve, Adyé következik? Miféle bálvány készül?

Mi úgy érkeztünk ide, hogy batyunkban hordtuk a nemzetet. Aztán előkerült az állam is. Ki-kicsaptunk prédára, de azután jöttek, akik minket néztek prédának. Sátrunk, városaink, asszonyaink, gyermekeink, de sokszor bánták gyengeségünket! Európa összes gondja nyomta a vállunkat. Fogyatkoztunk, ütöttek, vágtak, de lám, még mindig élünk!

A szerző történész

Magyar Hírlap

Kiemelt kép: Krĉ Viktor