Nincs. Ne legyen! – bömbölik kidülledt erekkel. Azzal kezdődött, hogy ne legyen világkiállítás. Emlékeznek? Nem lett. Ne legyen olimpia. Az se lett.

És jött sorban minden kezdeményezésre az elutasítás. Vadászati világkiállítás. Lett. Úszó-, majd atlétikai világbajnokság. Ne legyen! De lett. Ne lehessen forgalom a Lánchídon. Nem lett. A gyalogosok ugyanúgy a járdán szoronganak, míg persze a taxik – a biciklisek fedezékében – suhannak kellemesen. Ne legyen forgalom a rakparton. Maradjon az aszfaltrengeteg, de a polgár az ötven fokban ott sétáljon. Nem fog. Ne legyen közösségi közlekedés a Dunán, pokolba a kishajókkal. Nem lett. Legalábbis ide, Rómaira már rég nem jár.

Nincs, ne legyen! Maradjanak a Várban a romok, összeeszkábált torzók. Maradjanak a „sétányok” – értsd: az elpusztított épületek hűlt helye. Minek nekünk? Kik vagyunk mi? A királyi palotában nem is lakott király – jegyzik meg elmésen. Nahát! Mária Terézia nem is itt fésülködött, Ferenc József meg nem itt borotválkozott. Jól tették az elvtársak, hogy lebontották a hatvanas években a megmaradt horthysta épületeket. A Honvéd Főparancsnokságot, a Pénzügyminisztériumot, a Habsburg főhercegi palotát. És korábban – még a koalíciós időkben – a helyőrségi templomot, a levéltár tornyát. Ez így szép. Hogy nincs, és ne is legyen! Helyreállítani? Minek. Mit?

Csak a palotát nem sikerült végleg eltörölni, és tudják miért? Mert Kádár nem akarta. Pedig kellett volna! Hiszen csúnya, nincs összhangban a várheggyel! Elvtársaim! Még a főbejárata is rossz helyen van. És egy szakadékra néz!

És milyen ocsmány volt az a nemzeti színház ott a Blaha Lujza téren. Rémes. Díszletszerű, mintha lenne itt bármiféle nemzet. Nincs, ne legyen. Színház sem kell. De „nemzeti” semmiképpen. Milyen szép az az üres tér. Sétálni lehet. S akkor még ott volt a Szabad Nép-székház. Az igen! A Corvin áruházat meg micsoda modern bravúrral tüntettük el! Óh, az a pléhparaván! Eltakarta a horthysta cirádákat, émelyítő oszlopokat, korlátokat, díszes ablakokat. Ki is találta azt ki? A Laci vagy a Gyurka? Helyreállítani?! Minek? Ott a Domus, meg a Sugár. Funkcionalitás! Korszerűség! A vár már felépítésekor sem volt korszerű! A Parlamentről nem is beszélve! Borzalmas horthysta cirádák. Sehol a vasbeton. Nem, nem! Oh, az Intranszmas székház! És a Fő utcában az Industrialexport! Az annyira illett az épületállományba! S most a „Palaház”. Az igen! Meg az OTP-ház a Krisztinavárosban! Tizennégy emelet. Szemben, a Horváth-kertben tücsökzene szól.

Nincs, ne legyen! Gyár se legyen! Főleg ne akkumulátorgyár. Az semmiképpen. Autógyár se, cukorgyár aztán főleg! Lehetőleg semmi sem. De a földet is hagyják békén! Jönnek a gazzal! Kit zavar? Megköti a talajt. Semmi kaszálás!

Állattenyésztés se legyen – micsoda barbárság! Megenni az állatot?  Földművelés se. Roncsolják a talajt. Éljenek a kullancsok, szúnyogok és mindenféle rovarok! (De ha nem, akkor legalább együk meg őket.) Éljenek a portyázó farkasok, kóbor kutyák, veszett rókák, vaddisznók. A vadkanok amúgy is kedvesek, Imre feudálherceget is megölték, meg az oligarchát. Azt a Zrínyit. Utat nyitottak a polgári-demokratikus-szocialista fejlődésnek. Éljenek a vadkanok és jöjjenek. Illetve menjenek.

Nincs, ne legyen tűzijáték. Lett. De soha többé ne legyen. Nem, nem, nem.

A legjobb az lenne, ha nem lenne történelem. Csak a jelen. Jövő sem kell. S a jelen legyen a miénk. Mi mondjuk meg, mi a szép, mi az arányos, sőt mi az etikus!

Dicsérjük Pestet, mintha az nem is éppen akkor és akként alakult volna át földszintes, egyemeletes városkából európai nívójú metropolisszá, mikor a budai vár most restaurálandó épületei nőttek ki a földből. Szakítsuk ketté: bornírt díszlet-Buda, européer polgár-Pest.

Micsoda marhaság! És ez így megy reggeltől estig. Petőfi Pestjének egyetlen nyoma maradt – micsoda szerencse! – a Nemzeti Múzeum. Se a régi városháza, se a régi Pilvax, se az a nevezetes nyomda. Úgy tesznek, mint akik értünk haragszanak. De mi tudjuk, hogy a Magyarországot a múlt század elején szisztematikusan lejárató publicisták éppen azt írták, mint ők ma az újjáéledő várról. Hogy Budapest csak egy díszlet. Vagyis Magyarország, sőt a magyarság is csak egy feudális elnyomó klikk mesterséges terméke. Nem kár érte. Oda lehet adni a területét és magyar népét is olyan csodálatos, organikus, valós múlttal rendelkező „városoknak”, mint Prága, vagy az olyan erős, dinamikus jövőre méltó szövetségeseknek, mint Bukarest vagy Belgrád. Ez így etikus. Nem tudják ezt? Vagy – ami rosszabb – nagyon is jól tudják?

Nincs, ne legyen! Magyar ne legyen! A maguk szép háza, az legyen. A maguk száz kitüntetése az legyen. (Egymásnak adományozza a „szakma”, a végére pár kiló összejön.) Pénze, vállalkozása az legyen. Legyen büszke apjára, nagyapjára, férjére, gyermekeire, unokáira, legyen. De Magyarország ne legyen!

A Budai Vár maradjon romhalmaz, építési terület, kietlen „sétány”. Foghíj, bezárt szálloda, tűzfal, beázó középület. Jó így. Jó, hogy összeszorul a szívünk, és a gyomrunk görcsbe rándul, látva a rombolás mementóit.

Nem tudják tán, hogy a prágai vár legnagyobb épületei éppen akkor épültek, amikor a most helyreállítandó budai paloták? Szerencséjükre ott valóban maradt sok minden korábbról, mert nem rombolták le se törökök, se németek, se szovjetek, se saját kommunistáik. És saját építészeik se… A Szent Vitus-templom két magas tornya és új főhajója is éppen akkor épült, amikor Hauszmann Alajos hozzáfogott a budai fejlesztéshez. Pont, amikor Párizs mai arca kialakult, s magát a Notre-Dame-ot is helyreállították. Mert tudták, hogy ez fontos. Ahogy most is felújítják, mert leégett. Ott is vannak agyament aktivisták, besavanyodott egyetemi emberek és értetlen matrónák, akik ezt ellenzik. Minek? Ez nem modern. Csak valami hatalmi, gazdasági fölényt, kultúrfölényt jelezhet. Ráadásul még templom is?!

Nem tudom, végül hogyan alakul a most helyreállított épületek sorsa a várban. Párizsban a Notre-Dame felújításánál voltak, akik kortárs építőművészeti gesztust sürgettek. Belegondolni is rossz, mi lenne az.

Én is szeretném, ha élet lenne ott fent. Sráckoromban is elviselhetetlennek éreztem a romokat, az elhanyagoltságot, a gazt, a pusztulás emlékeit. Vereség, szenvedés szaga volt. Túl akarunk lépni ezen. Daccal. A foghíj nem tér, a romokkal szegélyezett járda nem sétány. A funkciójára alkalmatlan, vagy azt túlélt épület legfeljebb az elmúlást, a tévedéseket jelképezheti. Van annak is helye, de ez nem az ország szíve. Nehéz jóhiszeműséget feltételeznem azokról a kritikusokról, akik a Honvéd Főparancsnokság rettenetes torzóját kívánnák vissza ma is. Vagy a Dísz tér sarkán a falusi zsibvásárok ócska hangulatát. Vagy a Szent György tér korábbi állapotát, ami már Kőbánya-külsőn is kellemetlen volt.

Igazuk van a kritikusoknak abban, hogy amit lehet, meg kell menteni a kultúrának. És meg kell menteni nekünk. Vagyis inkább azt is helyre kell állítani.

Nem vették talán észre, hogy kicsúszott a kezünkből. Erre is kínál esélyt a helyreállítás. Mert a minisztériumok is életet vonzzanak. Ezek nem valami idegen, halott épületek. Ott a mi általunk megbízott hivatalnokok dolgoznak, akik belakják a várat. Ahogy a turisták is. Lehet, hogy ez valakinek taszító, de ezt jobb elfogadni.  A palota múzeum és galéria legyen, szebb és vonzóbb, mint ma. A könyvtár maradjon, a Szent György téren jöjjenek létre új attrakciók. Találják meg az épületek legjobb funkcióit. A lovardáét is, a volt belügyminisztériumét is. Éppen nem a díszletek felé kell lépni, hanem az élet felé. Radikálisan.

Az újjászülető vár ugyan csak beton, tégla, cserép, azaz anyag, de más is. A valónk kifejeződése.

Próbáljanak a békétlenek szabadulni a Hatalom béklyóitól. Az újjáépítés csak azt üzeni, hogy nem járjuk a pusztulás, beletörődés útját. Van célunk, nem is kicsi: az értékeset megőrizni, sőt újjáteremteni minden nap. Szárnyalásra ösztönöznek a múlt üzenetei, s ezzel könnyebb ellenállni azoknak, akik szívesen látnák zuhanásunkat.

Kiemelt kép: MTI/Mónus Márton