A hagyományos bal- és jobboldali pártok átalakultak, de ez nem azt jelenti, hogy hagyományos szavazóbázisuk értékrendje is velük változott.

A mai politikai közbeszédben szinonimaként fordul elő az ellenzék és a baloldal kifejezés mint a jobboldali kormányzat ellentéte. A politikában gyakran hasznos az ilyen leegyszerűsítés, a mai kiélezett helyzetben azonban hátrányt jelenthet, ezért érdemes az egyes árnyalatokat megkülönböztetni.

De mi alapján lehet az egyes pártokat ide vagy oda sorolni? A jobb és baloldali elnevezés a 18. századi francia parlamenti ülésrendből ered: a jobb oldalon foglaltak helyet a hagyományos rend, a királyság, a papság képviselői, a baloldalon pedig a változásokat akarók, a forradalom hívei, a polgárság. A félkörívben elhelyezett ülésrend finom megkülönböztetésre nyújt lehetőséget a jobb és baloldaliság különböző árnyalatai között. Nem minden parlamentben van azonban ilyen félköríves ülésrend. A franciáknál kevésbé komplikált gondolkodású angoloknál csak két szemben lévő üléssor van őfelsége kormánya és őfelsége ellenzéke számára, így egy képviselő sokkal egyértelműbben tudja megítélni, hogy egy vitában kinek van igaza és ki képvisel nyilvánvaló ostobaságokat. De egy dolog a képviselők képviselőházban való elhelyezése, és egy másik, hogy milyen politikát képviselnek.

A baloldali pártok hagyományosan a munkából élők (a munkásosztály) érdekeit képviselték, és céljuk az egyenlőbb, az igazságosabb társadalom létrehozása volt, míg a jobboldal inkább a hagyományokhoz, a keresztény értékekhez való ragaszkodást képviselte.

Természetesen minden irányzatnak minden időben megvoltak a maguk ideológusai, akik megindokolták, hogy miért helyes, igazságos és erkölcsös az a felfogás, amit képviselnek. A baloldal bibliája a marxizmus volt. A marxizmus mindenekelőtt adott egy fejlődéstörténetet, amely szerint a társadalmak az ősközösségtől a rabszolgatartó, a feudális társadalmon át a kapitalista berendezkedésig fejlődnek, de itt nincs megállás, mert elkerülhetetlenül jön a végső társadalmi rend: a kommunizmus. E mellett a marxizmus a kapitalista rendről adott egy olyan kritikát (kizsákmányolás), amely erkölcsileg jogosnak tüntette fel a gyárak és általában a tulajdon elvételét a „lusta herétől”.

Az erkölcsi igazság birtokában azután bármilyen eszköz (például vagyonelkobzás, kilakoltatás, internálás, börtön) megengedhető volt a nemes cél (a kommunizmus) elérése érdekében.

Mielőtt azonban lándzsát törnénk a marxizmus felett, rá kell mutatnunk, hogy a történelem során már számos olyan ideológia működött, amellyel a magukat kivételesnek tekintett csoportok (az élcsapat), erkölcsileg megalapozta, hogy miért nekik kell a hatalmat kizárólagosan birtokolni. Ha csak a közelmúltat tekintjük, ilyen volt a kommunizmus mellett a nácizmus, de jelenleg ilyen a klímaizmus, a genderizmus, a woke-izmus, de még az európai birodalomépítő ideológia is, amit talán „európaizmusnak” nevezhetünk.

Mindegyikre jellemző a kizárólagosság, ha valaki fellép ellenük, az eszme hívei feljogosítva érzik magukat arra, hogy a velük egyet nem értőket erkölcsileg elítéljék, sőt, a közéletből kirekesszék és egzisztenciálisan is tönkretegyék.

Ami a marxista gyökerű baloldali pártokat illeti, már a 19. század végén szétvált a keményvonalas kommunista irányzat, amely azután Oroszországban és néhány más országban hatalomra is került és a revizionista szárny, mely utóbbi nem a társadalom gyökeres felforgatását, hanem elfogadva a demokratikus többpártrendszer szabályait, az egyenlőbb jövedelemelosztást tűzte ki célul. Belőlük lettek Nyugat-Európa szociáldemokrata pártjai.

Nyugat-Európában az ötvenestől a nyolcvanas évekig a baloldali pártokra a szociáldemokrata felfogás volt jellemző. Ez a helyzet azonban a kilencvenes évektől kezdve fokozatosan megváltozott.

A szociáldemokrácia bázisa, a munkásosztály a technológiai fejlődés következtében gyakorlatilag megszűnt, a pártstruktúra azonban megmaradt,

amelyet fokozatosan a hatvanas évek radikális diákmozgalmainak tagjai vettek át. Ismert képviselőik Daniel Cohn-Bendit európai parlamenti képviselő, az 1968-as párizsi diáklázadás fővezére, Jose Manuel Barroso, az Európai Bizottság volt elnöke, Joschka Fischer volt német külügyminiszter, Javier Solana volt NATO főtitkár.

Mindehhez szellemi muníciót az 1923-ban alapított frankfurti iskola adott. A kizárólagosságot hirdető (totalitárius) ideológiák jellemzője a társadalom megosztása és az ellenfelek ellehetetlenítése.

A hagyományos marxizmusban a tőkés- és a munkásosztály ellentéte volt a meghatározó elem, míg a frankfurti iskola a többséget és a kisebbségeket állítja szembe: a férfiak, a fehérek elnyomók, zsarnokok, a nők, a feketék, a bevándorlók, a szexuális kisebbségek az elnyomottak, az áldozatok. Az ezt az ideológiát képviselő baloldalt nevezik kulturális baloldalnak vagy kultúrmarxistának, mert a társadalmat elsősorban kulturális területen támadja.

A baloldalon lejátszódott folyamatokhoz hasonló történt a jobboldali kereszténydemokrata és néppártoknál is, amelyek feladták hagyományos értékeik képviseletét, és az euroatlanti gazdasági és politikai elit, a háttérhatalom támogatóivá váltak.

A kulturális baloldal és az euroatlanti elitet kiszolgáló jobboldal érdekei közösek abban, hogy

nemzetek feletti struktúrákat kívánnak létrehozni, és ennek érdekében gyengítik és megosztják a hagyományos társadalmakat.

E célt szolgálja a bevándorlás, a gender- és woke-ideológia támogatása, a hagyományos értékek, a történelmi múlt megkérdőjelezése.

A hagyományos bal- és jobboldali pártok tehát átalakultak, de ez nem azt jelenti, hogy hagyományos szavazóbázisuk értékrendje is velük változott. Sokan csak megszokásból szavaznak még a régi pártjukra, de egyre nagyobb részük kiábrándult belőlük, és keresi az utat a hagyományos értékrendet képviselő és ma a főáram által szélsőségnek minősített pártok felé. Megítélésem szerint hazánkban a Fidesz legutóbbi kétharmada is annak köszönhető, hogy sokan, akik szívesen szavaztak volna egy hagyományos szociáldemokrata pártra, a Fideszre szavaztak, többek között az orosz–ukrán háborúban elfoglalt álláspontja miatt.

Ma a legfontosabb kérdések, amelyekben állást kell foglalni a bevándorlás, a háború, a gender- és woke-ideológia, a tradicionális értékek, ezen belül a nemzetállam megtartása.

E kérdésekben számos baloldali érzelmű ember egyetért a kormánnyal, de miért is ne értene egyet, ha egyszer magyarnak született? Ezt figyelembe véve a kormánykommunikációban célszerű lenne konzekvensen ellenzékről és nem baloldalról beszélni, hogy a kritika ne sértse azokat, akik magukat baloldaliaknak tartják, de – minden, sok esetben jogos, kritikájuk ellenére – inkább a kormánypártokra szavaznak, mint az euroatlanti elit nemzet- és Európa-ellenes politikáját kiszolgáló ellenzékre.

Ugyanez mondható el európai léptékben is. Konkrét kérdésekben meg kell találnunk azokat a szervezeteket (pártokat, szakszervezeteket és egyéb más intézményeket), amelyek a legfontosabb kérdésekben egyetértenek velünk, teljesen függetlenül attól, hogy az uralkodó politikai irányzat hova sorolja be őket.

Van egy kínai közmondás, amely szerint, ha a tigrist le akarjuk győzni, akkor azt előbb elméletben kell legyőzni.

Rendkívül fontosnak tartanám, ha a mai uralkodó irányzat ideológiájával szemben kialakítanánk egy olyan saját világ- és ezen belül Európa-értelmezést, amely megfelel a legtöbb ország józanul gondolkodó lakosságának.

Különösen fontos lenne a frankfurti iskola tanításaival és a Karl Popper-féle nyílt társadalom ideológiájával szembeszállni, mert ezek a mai főirányzat gondolkodásának meghatározói.

A saját üzenetet el is kell juttatnunk az európai társadalom minél szélesebb rétegeihez, amire a jelenlegi körülmények között elsősorban a sokak által működtetett alternatív médián keresztül van lehetőség. E minden országban megtalálható, személyes, egyénileg működtetett platformokat kellene egy olyan hálózattá összefogni, amely hatékonyan tudja üzenetünket a szélesebb társadalmi rétegek felé eljuttatni, és ennek az üzenetnek az kell legyen a fő mondanivalója, ami annak idején II. János Pál pápának is volt: ne féljetek, a mai fősodor diktatúrája nem fog örökké tartani.

Jövő évben európai parlamenti választások lesznek. Minél előbb elő kell állnunk egy olyan világképpel és világmagyarázattal, amely megérteti az állampolgárok jelentős részével, hogy milyen erők birkóznak egymással. Ez segítheti őket abban, hogy ne megszokásból, hanem valós értékeik és érdekeik mellé tegyék le a voksukat.

A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója

Forrás: Magyar Hírlap

Címlapkép: Az Európai Parlament (Fotó: MTI/EPA/Stephanie Lecocq)