A nyelv és gondolkodás abszolút összefügg. Ezzel együtt a versnek kell hinni, a vers az igazi hitelesség; az anyanyelvemen – vallja Kaiser László költő. Molnár Pál interjúja.
„Félsz, bújsz, harcolsz, / talán fennmaradsz, / talán megmaradsz, / önkommandós, / szegény értelmiségi” – írja Mint a bozótharcosok című versében, Az én térfelem – 70 év – 70 vers című most megjelent kötetében Kaiser László.
Az utószóban hetvenkedő könyvnek is nevezik művét, pontosabban Madarász Imre. Miért bűvös ez a hetvenéves kor, miért érzi az ember, hogy már minden lényegest megtett, és még akar valamit produkálni a hátralévő időben itt, földi pályáján?
Humorosan és komolyan egyaránt szokták hetvenkedőnek nevezni a hetvenévest. Nem is baj. Mérlegkészítő évforduló ez, visszanézésre okot adó, előre nézésre reményt. Jómagam huszonvalahány kötettel a hátam mögött talán nem panaszkodom, bár viszonylag későn kezdtem rendszeresen publikálni, így is megszülettek esszé- és tanulmányköteteim, az interjúk, a novellák és persze a versek. Akárhogyan is: elgondolkodtatja az embert a hetven év (és a lehetséges vagy nem lehetséges hetvenkedés), nálam ez az, hogy az elkerülhetetlenül fogyó időben próbálok jobban gazdálkodni önmagammal, ez azt jelenti, hogy próbálok tartalmasan kitölteni szinte minden lehetőséget, és kerülni a feszültséget okozó helyzeteket, netán embereket.
Talán mégis / szelíden érdemes, / Krisztus sír és Gandhi / érted is éhezik / hangos szó nincs, / ostor a szögön, / te már anyaföldben, / mi még anyaföldön – írja Szelíden érdemes című, a Balassi-kardos Nagy Gáspár emlékének szóló versében. Ám Nagy „Gazsi” azt is megírta, hogy a gyilkosokat néven kell nevezNI… Miért kell mégis átlépnünk a szelídségen?
A gyilkosokat és a bűnt valóban néven kell nevezni, de gyakran szelídséggel többet érhetsz el. Nincs recept. Helyzetek és intelligenciák vannak. Versben az ember egyszerre angyal és ördög, nem beszélve – legalábbis nálam – a szerepversekről. Nincs recept, ez a legfőbb tanulság. Az ember tette és verse a lényeg. Legfőképpen a vers. Próbálok értelmiséginek lenni és maradni, de az élet és a mű nagy áttételekkel alkot egységet. A mű erkölcse a minősége, a művészé az alkotás „fényre bábáskodása” Németh László szép szavával élve, az alkotó hétköznapi erkölcs (vagy erkölcstelensége) már más kérdés. Nehéz ügyek ezek.
„Nincs más haza, csak az anyanyelv” – idézi ön Márai Sándort Végső haza című versének fölvezetéseként. Teller Ede a halála előtti órákban Toldit olvastatott föl magának, és javította a szöveget, ahol ápolónője rontott. Önnek mint költőnek miért fontos, hogy magyar nyelven csodálkozzon rá a teremtésre?
Magyar vagyok, mélyen az, másképpen nem is lehet. A nyelv és gondolkodás abszolút összefügg. Ezzel együtt a versnek kell hinni, a vers az igazi hitelesség – anyanyelvemen. Egyik kötetemből idézek, amely a költő alanyiságát és a vers egyetemességét vizsgálja. „Csak én birok versemnek hőse lenni” – írta Babits, Ady pedig: „Én voltam Úr, a Vers csak cifra szolga”. Én meg magabiztosan, szerénytelenül és szerényen: nem tudom! Nem tudom, mert a verseket írtam és írtam; írtam magamról, nagyon; meg írtam a magam nevében, nem biztos, hogy magamról, de arról, amit látok, amit láttatnak velem. S döbbenten ismertem föl: vegyük, hogy én jól vagyok, de a versek hőse és antihőse, aki csak részint én: nagyon nincs jól! Nincs jól, mert a világot pásztázva, a világról szólva, benne tendenciákról, egyénekről, életekről, sorsokról, magányokról és szerelemekről és italokról: nincs sok ok a vidámságra, de van ok a szomorúságra. Szomorúságra is! Tehát végül is: hogy vagyok? Az ember szinte pompásan, a költő kevésbé. S mivel bogozni a valóság, képzelet és empátia szálait én is nehezen tudom: a verseknek higgyetek előbb, csak aztán nekem.
Kiemelt kép: Pixabay
