A jobboldal mintateremtő politikát folytat, nem akar megfelelni a nyugati elvárásoknak. Nem érezzük úgy, hogy legyőzöttek lennénk. A baloldal viszont a ’90-es évek mintakövető politikai ténykedésébe ragadt. Nagy Ervin írása.
A rendszerváltoztatás után úrrá lett a hurráoptimizmus, megyünk nyugatra – gondoltuk naivan –, ahol minden szép és jó. Anyagi, szellemi és persze morális értelemben is. Habár a Nyugat úgy tekintett az egykori vasfüggönytől keletre lévő országokra, így Magyarországra is, mint legyőzött, gyarmatosítandó területekre, minket mégis elvakított az ’oly rég vágyott szabadság eljövetele. Észre sem vettük és egy erőszakos piacszerzés áldozata lett az ország gazdaságának nagy része.
De közben a Nyugat is változott. Vége lett a hidegháborúnak, a győzelmi mámorral együtt pedig megjelent a gőg, a felsőbbrendűségi tudat, miközben végletes gyengülésnek indult Európa „immunrendszere”. Éppen abban a korban, mikor mind kulturálisan, mind pedig gazdasági értelemben felerősödött a globalizmus.
A győzelmi mámor, a sosem látott jólét, a hübriszbe belebetegedett nyugati társadalmak pedig végképp áldozataivá váltak a második világháború óta felerősödő amerikanizmusnak.
A kontinens elvesztette kulturális identitását, ezzel együtt szuverenitását. Szükségszerű volt, hogy politikai értelemben is Amerika csatlósává váljon Nyugat-Európa. Mi pedig ehhez az Európához integrálódtunk.
Ráadásul utánozni akartuk mindent, amit ott láttunk. Leginkább az elirigyelt szabadságot. Kritika nélkül akartuk megvalósítani azt, ami már akkor sem az a fajta szabadság volt, amire valójában vágytunk. A magyarok ugyanis – történelmi okoknál fogva – mást gondolnak a szabadságról, mint az Európa nyugati felén élők. Számunkra a szabadság valójában közösségi élmény. Az egyén autonómiáját csak akkor éljük meg teljesnek, csak abban az esetben értékeljük, ha a közösségünk, ebben az esetben a nemzetünk is szuverén.
A szabadságról alkotott véleményünk ma a hazai úgynevezett jobb- és baloldal közti törésvonalak egyike is egyben. A posztkommunistákból és a liberálisokból kialakult balliberális politikai, kulturális és gazdasági elit most is azt gondolja, hogy a mintakövető magatartás a célravezető. Megfelelési kényszer, anyagi ellentételezés, politikai bekötöttség, vagy egyszerű naivitás is legyen az oka. És bármennyiszer is veri meg kétharmaddal a mintakövetést befejező, vagy kritikai szemmel figyelő jobboldal őket, továbbra is ragaszkodnak a Nyugat felmagasztalásához.
A jobboldal 2010 óta jól láthatóan mintateremtő politikát folytat, nem akar megfelelni a nyugati elvárásoknak. Nem érezzük úgy, hogy legyőzöttek lennénk. Sőt, a szabadságért mi magunk küzdöttünk meg. A baloldal viszont a ’90-es évek mintakövető politikai ténykedésébe ragadt.
Éppen akkor, mikor a Nyugat (valójában Nyugat-Európát irányító Egyesült Államok) elvesztette világpolitikai befolyását és mindenféle identitáspolitikai pótlékokkal próbál moralizálni. Multikulturális társadalom, LMBTQ-jogok, vegán mozgalom (ami ideológiai alapon álló radikális életmód), woke, és így tovább…
Mindez nem jelenti azt, hogy élesen választanunk kellene Kelet és Nyugat között. (Egyelőre nincs még ilyen éles hidegháború.) Sőt, most már itt a feltörekvő globális Dél is, ami egy multipoláris világot vetít elénk.
Nekünk a történelem egyetlen jó oldalán, a saját oldalunkon kell állnunk és ügyek (nem ködös ideológiák) mentén kölcsönösen együttműködni azokkal a közép- és nagyhatalmakkal, akik nem korlátozzák a szuverenitásunkat és akiknek érdekük, hogy mi is fejlődjünk.
Egyszerűen hangzik, de kivitelezni nehéz. Leginkább most, mikor egy új hidegháború szele csapta meg a kontinensünket.
