Papp Sándor Zsigmond író és publicista a magyar Nobel-sorozat kapcsán már előre elveri a port rajtam népszavás publicisztikájában. Demeter Szilárd írása.
Ha jól értem, akkor azt feltételezi, hogy amennyiben Krasznahorkai kapná az irodalmi Nobelt, akkor fanyalognék, merthogy túl kozmopolita (lenne a számomra), nem eléggé magyar (hol mondtam én ilyent róla?!), és hogy kertek alatt sóvárognék az „igazi magyar író elismerése után”.
Ezzel a megelőlegezett idiotizmussal alapvetően az a problémám, hogy Papp Sándor Zsigmond nem érti, amit anno én erről mondtam, mert vagy túl egybites gondolkodású és ugyanezt feltételezi rólam is, vagy nem olvasott tovább.
(Az a baj ezekkel a nagytollú kortárs magyar literátorokkal, ezt is többször jeleztem már, hogy nem olvasnak, csak írnak.)
Ugyanis én több helyen elmondtam, leírtam, hogy ez már egy régi vitája a magyar irodalomnak. A legjobban és legszebben Arany János fogalmazta meg, pontosan mi is a lényeg. Hogy Papp Sándor Zsigmondot megkíméljem a kattintás fáradtságos és nehéz feladatától, bemásolom ide Arany zseniális versét:
Kozmopolita költészet
Nem szégyellem, nem is bánom,
Hogy, ha írnom kelle már,
Magyaros lett írományom
S hazám földén túl se jár;
Hogy nem „két világ” csodája –
Lettem csak népemböl egy:
Övé (ha van) lantom bája,
Övé rajtam minden jegy.
Ám terjessze a hatalmos
Nyelvét, honját, istenit!
Zúgó ár az, mindent elmos,
Rombol és termékenyit:
De kis fajban, amely ép e
Rombolásnak útban áll:
Költő az legyen, mi népe, –
Mert kivágyni: kész halál.
Vagy kevés itt a dicsőség,
S a nemzettel sírba lejt?
Kis-szerű az oly elsőség,
Amit a szomszéd se sejt?
Nincs erőnkhöz méltó verseny?
Dalra itthon tárgy elég?
Nem férünk a kontinensen,
Albion is kéne még?…
Légy, ha birsz, te „világ-költő!”
Rázd fel a rest nyugatot:
Nekem áldott az a bölcső,
Mely magyarrá ringatott;
Onnan kezdve, ezer szállal
Köt hazámhoz tartalék:
Puszta elvont ideállal
Inkább nem is dallanék.
S hol vevéd gyász tévedésed,
Hogy faját s a nemzeti
Bélyeget, mit az rávésett,
A nagy költő megveti?
Hisz forgattam, a javából,
Én is egypárt valaha;
Mind tükör volt: egymagából
Tűnt nekem föl nép, s haza.
És ne gondold, hogy kihalnak
Sujtott népek hirtelen,
Amig össze-zeng a dalnok
S a nemzeti érzelem.
Tán veszélyt, vagy annak látszót,
Vélsz a honra tűnni fel:
Hát van lelked, a szent zászlót
Épen akkor hagyni el!?
Oh, ha méltóbb s új kobozzal
A megifjodott hazát
Zönghetném még Homérosszal;
Ne csak mindig panaszát!
De legyek, ha veszni sorsa,
Húnyó nép közt Osszián,
Inkább, hogysem dalok korcsa
Közönyös harmóniám!
Arany ezt a versét 1877 augusztusában fejezte be. Sok mindent felvillant benne, de ami most számunkra a lényeg, hogy bő 146 éve nem értik a magyar irodalmat azok, akik Papp Sándor Zsigmondhoz hasonlóan az írói teljesítmény nagyságát valamely külső mérce függvényévé teszik.
A normálisabb olvasónak sem József Attila, sem Ady Endre, sem Pilinszky János, vagy horribile dictu Krasznahorkai László teljesítményének megítéléséhez és élvezetéhez nem kell a szerzőre vetülő Nobel-díj visszfénye.
Jó lenne már lejönni arról a fejben második alapállásról, hogy csak az az igazán nagy alkotó, akinek valahol valakik a fényességes Nyugaton megveregetik a vállát.
Hidd el, Zsiga, Nobel-díj nélkül is képesek lehetnénk felismerni és elismerni az igazi teljesítményt. Bár valahol értem a bizonytalankodásodat: Kertész Imre esetében ez nem sikerült az eleveneket és holtakat biztos kézzel megítélő magyar szakmának.
