Úgy látom, hogy folyik a harc a magyar szavak kiirtása érdekében. Nem tudom, ki szervezi, de hogy a dolog működik, az biztos.
Hát úgy kezdődött, hogy egyszer akképp alakult az életem, hogy egy kerek esztendeig nem hallgathattam magyar nyelvű rádiót és a TV-t sem nézhettem. Majd fordult az idő kereke, és a környezetemben akkor egész nap szólt a tévé. Egy idő után feltűnt, hogy azt a magyar szót, hogy … – nem, nem mondom meg, hogy melyiket – sosem hallom, csak a latin megfelelőjét, amely úgy hangzik, hogy generáció. Ezután tudatosan figyeltem, és a kezdeti, még nem tudatos észrevételem beigazolódott.
Nem tudtam megállni, és néhány kedves ismerősömtől, akikről tudtam, hogy nem fogják sértésnek venni tőlem ezt a fajta vizsgáztatást, megkérdeztem, hogy hogyan mondják magyarul azt a szót, hogy generáció. Most tessék megkapaszkodni: nem tudták megmondani.
Ezek után további vizsgálatokra adtam a fejem. A további próbaszavaim a mindennap hallott „aktuális”, a „legális” és az „intenzív” voltak. Az eredmény hasonló volt. Ha most valaki azt gondolná, hogy az alanyaimat célzatosan valami tanulatlan rétegből választottam, nagyon téved. Mind érettségizett, jól nevelt, kellemes, megbecsült, dolgozó emberek, szülők, nagyszülők voltak. Nem különösebben olvasottak, de egyáltalán nem műveletlenek. Olyanok, akikkel magam is mindig szívesen beszélgetek, mert lehet velük, mert vannak saját, épkézláb gondolataik. Őszintén mondom, hogy szeretem és becsülöm őket. Amikor megmondtam nekik a megfelelő magyar szavakat, a homlokukhoz csaptak: „hát persze, hogy az”, „hogy-hogy nem jutott az eszembe”.
Nem arról van szó tehát, hogy nem tudták, hanem csupán a hírközlő eszközök uralmának (újmagyarul: dominanciájának) kitett világunkban olyan régen találkoztak velük, hogy azok lesüllyedtek a tudatalattijukba és mára már csak a nap, mint nap hallott idegen megfelelőjük ugrik az eszükbe. „Passzív tudássá” vált. De hányan lehetnek, főleg a fiatalabb nemzedékekben, akik már tényleg nem tudják? És nem csak ezeket. E miatt gondoltam arra, hogyha egy mai fiatal véletlenül egy régebbi, például a második világháború előtt, mondjuk úgy, hogy „későmagyar” nyelven írt könyvet venne a kezébe, és olyan, számára ismeretlen magyar szavakkal találkozna, mint „nemzedék”, vagy „időszerű”, vagy „törvényes”, annak érdekében, hogy megértse ezeket, előveheti a sznob szótárat és megnézheti, hogy azok hogy hangzanak „újmagyarul”. Mert a „generáció”, az „aktuális” és a „legális” már „oké”, azokat mindenki ismeri. A magyar megfelelőjüket már nem biztosan.
Egy középiskolás tanár mondta nekem, hogy a diákok azért nem szeretik Jókait, mert nem értik a túl sok idegen szó miatt. Megvallom, nem értem a dolgot. Én nem voltam csodagyerek és nem vagyok irodalmi zseni. Egyszerű mérnökként kerestem meg a mindennapi betevőt. A munkakörömnek sosem volt feltétele az írószövetségi tagság és egyszer sem kellett magyar nyelvből felvételiznem. Ennek ellenére a Jókai regények túlnyomó többségét általános iskolás koromban olvastam. Biztosan nem értettem mindent pontosan, de valahogy úgy voltam vele, mint a beszélni tanuló kisgyerek: sokszor hallja ugyanazt és végül megérti. Mi történne a beszélni tanuló kisgyermekekkel, ha azt mondanák a szüleiknek, hogy ne használjanak annyi „idegen”, azaz számukra még ismeretlen szót, mert ők csak a már ismert szavakat akarják hallani. Mondják, mikor tanulnának meg beszélni? Hogyan jutnának túl a gügyögésen?
Ilyen persze nincs, mert a beszélni tanuló kisgyerek nem hülye. Sőt, nagyon okos. Ő tanulni akar és tanul. Ha egy új szót hall, elkezdi ismételgetni, még akkor is, ha nem érti, vagy nem tudja rendesen kiejteni. Egy nagymama mesélte nekem a következő történetet, akinek a kis unokája külföldön élt a szüleivel. A szülők becsületére legyen mondva, hogy igyekeztek a gyereket magyarul tanítani és minden nyáron elhozták a nagymamához is. Egyszer a vásárlásból hazafelé jövet a nagymama arra lett figyelmes, hogy a kislány a tenyerét a kerítésléceken húzva, ahányszor az egyik lécről a másikra csúszott a keze, minden alkalommal azt motyogta, hogy – elnézést – „bazmeg, bazmeg, bazmeg, bazmeg”, folyamatosan.
Szegény nagymama azt sem tudta zavarában, hogy mit tegyen, csak lesett, hogy meghallja-e valaki és arra gondolt, talán helyesebb, ha nem szidja le, hanem hagyja, hátha el fogja felejteni. A gyerek nyilván nem ismerte a szót, talán az üzletben, vagy az utcán hallotta valakitől, és természetes tanulási ösztönétől hajtva elkezdte gyakorolni. De a mai középiskolások, vagy legalábbis sokan közülük, állítólag – állítólag, mert nem saját tapasztalatból mondom – elvesztették ezt a kisgyermekkori tanulási készségüket. Ne fárassza őket senki azzal, hogy újabb szavakat, akár magyar, akár idegen szavakat ismerjenek meg, mert ők már elég okosak. Nem akarnak több szót tudni, nem akarnak jobban, szebben beszélni. Hiszen a „csetelést” (Megint egy szép, magyar szó, igaz?), meg azt is, hogy „Joci menni venni enni hambit mekiben”, igazán meg lehet érteni. Ha ezt még angol szavakkal is keverjük, máris előttünk áll a magyar nyelvfejlődés korszerű (bocsánat: modern, még korszerűbben aptudéjt) iránya, a pidzsin magyar.
Emellett manapság egy tévé tudósító legalább annyi idegen szót használ, mint annak idején Jókai, csak jobbára angolokat. Megvallom, elborzadok, amikor a képernyőn néha egy-egy nagy tudású (ezt őszintén mondom) egyetemi tanárnak önkéntelenül angol kifejezések tolulnak a szájára, mintha az volna az anyanyelve: „Hát ha valami, akkor ez már aztán tényleg „féjknyúz”!” Vagy: „szóutuszéj”, és folytatja magyarul. Vagy csak megjátssza a dolgot, mert ma ez a „trendi”? Inkább mondaná, hogy „izé”. Akkor tudnám, hogy hirtelen nem találta a megfelelő szót, ami mindenkivel megeshet, különösen, ha pontosan igyekszik megfogalmazni a mondanivalóját. Dehát az „izé”, ugye, nem szép (bár szerintem szebb, mint a népszerű öööö, mert legalább rövidebb), a „szóutuszéj” pedig – hát ha valami, az aztán tényleg gyönyörű, ízes, magyar szó. Annyira, hogy nekem már Petőfi is így ugrik be: szóutuszéj: „felrepülök ekkor gondolatban”.
A generációnak népszerűségben hamarosan a nyomába lépő szép, új, magyar szó a „hezitál”. Erre a szóra feltétlenül szükség van, mert az olyan vidékies, falusias, parasztos, magyarkodó, üres hangsorokból álló szavak, mint a habozik, tétovázik, tanácstalankodik, bizonytalankodik képtelenek kifejezni a hezitálban rejlő tartalmi gazdagságot és szemantikai mélységet. Nem is beszélve a hezitálhoz fűződő képzettársítások végtelen sokaságáról és hangulati színgazdagságáról. Ezért, ha módunk van rá, sose habozzunk hezitálni.
A következőt is a tévében hallottam: „a Balkán mindig is hotszpot volt, és mindenki tudja, hogy ma is az, tájékozódjon akár a méjnsztrím médiában, akár a blogoszférában”. Szerintem egy Jókai mű ehhez képest a szókincsét tekintve kiscsoportos mesekönyv. De az sem kutya, amikor egy összetett angol kifejezést, esetünkben amerikanizmust szó szerint lefordítanak, és a valóban szép, és csak kissé (azaz újmagyarul: diszkréten) szilikonos ajakú műsorvezető hölgy sokatmondó, bájos mosollyal a vénasszonyok nyara, vagy szép őszi napok helyett „indián nyarat” emleget, miközben az arckifejezése azt sugallja, hogy „mi, vájtfülűek, ugye tudjuk, miről van szó”, a vidéki „parasztokkal” meg úgy vagyunk, mint Annalena Baerbok a választóival. Így is a világ tudomására lehet hozni, hogy valakinek mennyire „aptudéjt” a műveltsége. Hát az ilyesmihez is egyedülálló segítséget nyújt „Az Első Magyar Sznobszótár”.
Egy másik kedvencem egy kenőcs hirdetése. Valahogy így szól: „formulája mélyen behatol a bőrbe és… stb.”. Volt valaha egy gyógyszerész ismerősöm. Tőle hallottam azt a rövidítést, hogy FO-NO. (Megvallom, csak arra emlékeztem, hogy „fono”, a többit az interneten néztem meg.) Ez a „Formulae Normales” latin kifejezés rövidítése, amit akár normális formuláknak is fordíthatnánk, mert egyik szót sem húzza alá a helyesírás ellenőrző. Tudomásom szerint ez olyan gyógyszer receptek hivatalos gyűjteménye, amelyeket a gyógyszerészek a patikában el tudnak készíteni. Tehát a hirdetés szerint a kenőcs receptje mélyen behatol a bőrbe. A formulának – megnéztem – egyéb magyar jelentései is vannak, de azok most érdektelenek. Ami fontos, hogy a „formula” a gyógyszerek és kozmetikai szerek hirdetéseiben egy afféle varázsszóvá vált. Manapság nincs hirdetés, amelyből hiányozna.
Nem tudom, emlékeznek-e még rá, egy időben ilyen volt a „nőipéhá”. Nem tudom, hogy ez mit jelentett, de nem volt kenőcs, vagy bármi más szépségápoló, vagy tisztálkodó szer, amelybe ne kevertek volna bele valamennyi „nőipéhát”. (Hogy ki ne nevessenek elárulom, hogy hajdani kémia tanulmányaimból úgy-ahogy emlékszem még arra, hogy mi a pH. Szándékosan írtam „nőipéhát”, mert a hirdetések megfogalmazása olyan képzetet keltett, mintha a „nőipéhá” valamilyen csodaszer, különleges anyagféle, keverék összetevő (bocsánat: mixtúra komponens) lett volna, mint manapság a hylaruonsav, vagy éppen a – „formula”.)
A legszörnyűbbet is a tévében láttam egy nyugati cég hirdetésében: „Legyen minden újra wow a kertedben!” Sosem néztem meg ennek a szónak a jelentését, mert a szövegkörnyezetből hamar rájöttem, hogy valami elismerő nyafogást jelent. Most viszont megnéztem. A kiejtése vau. Mint nálunk a kutyaugatás. Jelentése „nyávogás”, „vonítás”. Ez is jó. Az USA szlengben pedig valami nagyszerű, sikeres dolgot jelent. Hát igen. Ez kell a magyarnak! Wow! Ugassunk, magyarok! Eszembe jutott erről egy régi olvasmányom. Mintha emlékeznék a címére, de nem merem leírni, mert könnyen tévedhetek. Arra emlékszem, hogy egy amerikai hölgy írta és félelmetes gúnnyal beszélt honleány társairól. Megállapította, hogy az amerikai felső középosztályba tartozó nőket már semmi sem mentheti meg a végleges elhülyüléstől. Így! Erre szó szerint emlékszem. Szerinte a beszédjük már csak ah-okban és oh-okban merül ki, de nekem valami azt súgja, hogy az eredeti amerikai szövegben ott lehetett a wow is. Lehet, hogy nálunk is ez lesz a trendi? Ez a hirdetés a kezdet?
Legyenek őszinték, hányszor hallják magyarul azt, hogy „evakuál”, „extrém”, „generál”, „konfliktus”, „eszkalál”, stb. Én szinte soha. Sőt már olyat is hallottam a televízióban, hogy „ledominál” és, kapaszkodjanak meg, „osztrakizál”. Félreértés ne essék, tudom, hogy mit jelent. Tudom angolul is. De e kerek földön eltöltött több mint 82 évem alatt sem beszélt, sem írott magyar szövegben eddig még sosem találkoztam vele. Mára már ez is megtörtént, mert a „kiközösít”, a „kiátkoz” mára már túlhaladottá vált. De így van az országgyűlés és országház szavakkal is. Néha-néha még lehet hallani azokat, de manapság már szinte kizárólag a parlament járja. Az épület is parlament, az intézmény is parlament – gondolom, a szavakkal való merő takarékosságból. Ne foglaljanak el az agyunkban memóriarekeszeket a versenyképes tudás elől. Összegezve a mondottakat, én úgy látom, hogy folyik a harc a magyar szavak kiirtása érdekében. Nem tudom, ki szervezi, de hogy a dolog működik, az biztos.
(…)
Eddig kerülgettem a forró kását, de most megkérdem a kedves olvasóktól, hogy tudják-e, hogy miképp hangzik magyarul az a szó, hogy generáció. Mivel nem egy osztályteremben vagyunk, hol én a katedráról teszem föl a kérdést, Önök pedig válaszolhatnak, ezért megmondom. A leggyakoribb magyar változata a szónak a nemzedék volt, még egyszer mondom: volt. Ma már kihalt. Sok esetben használják korosztály jelentésben is. Ezt a szót még néha hallani. Kissé régiesebb, de nagyon szép változata az Arany János használta „(ember)öltőbeli nép”, és ugyanott még az „ivadék”. Látják, négy is van a ma kizárólagosan használt szellem- és elmedegeneráló generáció szó helyett. Hogy is írta szó szerint Arany János? „Más öltőbeli nép, más ivadék nőtt fel …” Ez ma is így van. Csak míg Arany úgy folytatta, hogy „Aki ésszel hódít, nem testi erővel”, ma inkább úgy mondhatná, hogy „ki degenerálódik, s nem él az eszével”. Bízom benne, hogy ez csak egy, a közélet színpadán harcosan nyomuló kisebbségre igaz.
Szándékosan írtam „degenerálódik”-at, arra gondolva, hogy talán többen értik, mintha magyarul írtam volna. Tudják hogy mondják magyarul azt, hogy degeneráció? Ha nem tudják, ne szaladjanak az Idegen Szavak Szótáráért! Megmondom: Elfajzás. A mai nyugati, elfajzott nemzedék, újmagyarul degenerált generáció, a szélsőséges (újmagyarul: extrém) elfajzást tűzte célul tarka és zöld zászlajára egyaránt és a hazai, un. baloldali, dzsender- és zöld mozgalmárok valamennyien ezt hirdetik a kisebb-nagyobb papírdobozkákba kalapozott nyugati baksis osztalékával felenerdzsájzolt „egyhangú lelkesedéssel” (mint hajdan a kommunisták) az „emberi jogok” foszladozó spanyolfala mögé rejtve internacionalista, ember- és természetgyilkos céljukat.
Kiemelt kép: YouTube képernyőfotó
