Istenkáromlónak és keresztényellenesnek tartottam, ráadásul több száz ige hangzott el a Bibliából az előadásban, mind félremagyarázva a darab szereplője által. A hitem nem engedte, hogy ebben részt vegyek. Interjú Rajkai Zoltán színésszel.

Rollerrel és fejhallgatóval érkezik az interjúra, olyan energiával, amelyet bármelyik fiatal megirigyelhetne. Rajkai Zoltán több mint harminc éve játszik a Katona József Színház társulatában, emellett láthattuk több sorozatban és filmben is. A megtérése egy református templomhoz kötődik: akkor jutottak el Pasarétre, amikor a menyasszonyával esküvői helyszínt kerestek – akivel már 26 éve élnek házasságban.

Mint mondja, az Istennel való kapcsolat tud megtartani egymás mellett két embert valódi szeretetben. Hamarosan a tízparancsolatról rendez előadást, szerinte ehhez kellene visszanyúlnunk a mai szétesőnek látszó világunkban.

Mivel több évtizede vagy színész, felmerül bennem a kérdés, hogy mi az, amit csak a színházban tudsz megélni, máshol nem? Mit szeretsz benne igazán?

A színészet egy nagyon gazdag pálya – élményekben, tapasztalatban, megismerésben, felismerésben, és úgy egyáltalán az élet mindenféle területét érintően. Nem egy konkrét témába vagy feladatba vagyok beszorítva a munkámban, hanem egy-egy színdarab kapcsán mindenféle területekre elkalandozhatok.

A másik, hogy a művészetek, de a színművészet különösen az élet teljességével foglalkozik, mindazzal, ami az életet átfogja: jellemek, karakterek, kapcsolatok, folyamatok, történetek. Mindezt nagyon változatosan, korokban, időben, térben: ez egy páratlan dolog. Annyira jó mondjuk a Poppea megkoronázása kapcsán foglalkozni az opera műfajával, egy ókori korszak embereivel, egy olyan karakterrel, akiről a történelmi tudásunk valamit elárul, de mégiscsak a jelenben kell megszemélyesíteni. Utána eltelik két hónap, és akkor hirtelen foglalkozunk mondjuk a Magányos emberek című darabbal, ahol pedig egészen más korszak egészen más embereinek a válságai és küzdelmei állnak a középpontban.

Szóval a színház nagyon gazdag és változatos, ami óriási muníció.

Olyan színész vagyok, aki igyekszik elmélyülni egy-egy szerep kapcsán a feladatot körülvevő témában, korszakban, emberekben, utánaolvasok, keresek egyéb forrásokat. Szoktuk is mondani tréfásan egy-egy ilyen próbafolyamat kapcsán valami rendhagyó színpadi szituációban, hogy nahát, ilyet egy bank pénztárosa vagy egy multi adminisztrátora biztos nem él meg a munkája során.

Maga a pálya nagyon passzol hozzám, mindig is nyüzsgő ember voltam, és a kezdetektől megfogott ez a fajta változatosság, gazdagság, hajtott a kíváncsiság.

Arról nem is beszélve, hogy rengeteget utaztunk a Katona József Színházzal az elmúlt harminc évben, a világ szinte összes táján megfordultunk Moszkvától Sydneyig, New Yorktól Dél-Amerikáig. Nem gondoltam volna, hogy magyar színészként ennyi helyre eljutok a világban a színházművészet kapcsán.

Az általad játszott karakterek közül volt olyan, amelyik különösen közel állt hozzád?

Nagyon érdekes a színészet, mert vannak olyan szerepek, amelyekkel nem küzd meg az ember annyira, nem tűnnek számára nagy feladatnak. Látszólag kisujjból megoldja, olyan egyszerűnek és magától értetődőnek tűnik, és aztán nagyon nagy siker lesz. És vannak olyan szerepek, amelyek meggyötrik, nagyon sokat dolgozik velük, úgy érzi, hogy határátlépés volt a saját alkotói pályáján is, és azoknak meg nem lesz meg az eredménye, azok nem annyira sikeresek. Szerepálmok soha nem voltak bennem. Talán egészen fiatalon még a Hamlet és ehhez hasonló szerepek vonzottak, de nyilván ez csak divatból, mert azokat mindenki el akarja játszani.

Volt olyan, hogy nemet mondtál egy szerepre azért, mert az ütközött az értékrendeddel?

Igen, egyetlen ilyen darab volt, a Mártírok, amelynek az értelme és a célja, meg a tartalma hívő keresztényként számomra elfogadhatatlan volt. Ezzel oda is mentem a Katona igazgatójához, Máté Gáborhoz és mondtam, hogy a színdarab állításait én nem tudom elfogadni a hitem miatt, és ezért nem szeretnék játszani benne. Ezt a darab rendezője, Dömötör András és az igazgató is elfogadta, bár nem értettek velem egyet az érveimet illetően, de megértették, hogy ez nekem fontos és nem akartak kényszeríteni semmire.

Nem is ért semmiféle retorzió vagy hátratétel emiatt.

A darab egy pubertáskori szexuális és mindenféle más problémákkal élő, kamasz fiúról szól, aki leveszi a Bibliát a polcról, és azáltal, amiket benne talál, vallási szektavezér lesz, sőt, a Szentírás olyan radikális tettekre sarkallja, hogy a zsidó tanárnőjét el akarja pusztítani, kvázi náci lesz belőle.

Aki egy kicsit is ismeri a Bibliát vagy foglalkozott vele mélyebben, az tudja, hogy ilyen nem létezhet.

Meggyőződésem, ha valaki csak úgy, egyedül, otthon leemeli a Bibliát a polcról és elkezdi olvasni, akkor két dolog történhet vele: vagy egyáltalán nem érti, unalmasnak, furának, meseszerűnek tartja, és visszateszi a polcra, vagy hat rá az ige, elkezdi érdekelni, és elindul a kereszténység útján. Feltétlenül közösséget, templomot, gyülekezetet fog keresni, ahol választ kaphat a temérdek kérdésére.

És a további hitélete már attól a közösségtől is függ: tehát vagy továbbmegy a megszentelődés útján, vagy bekerül esetleg egy szektába, ahol tévtanítások vannak és ott már a közösség hatására tényleg radikalizálódhat valaki úgy, ahogy a fiatalember a darabban.

De akkor már nem a Szentírás betűje a mérvadó, hanem egy eltorzult közösség manipulációja, ahol már csak ürügynek használják a Bibliát. Én ezt kifogásoltam a darabban. Az ige olvasása önmagában soha senkit nem visz el ilyen végletekbe, ahhoz közösség kell.  Tehát a darabnak ezt az alapállítását én jóindulatúan tudatlannak gondoltam, vagy rosszabb esetben provokatívnak, de mindenképpen

Istenkáromlónak és keresztényellenesnek tartottam, ráadásul több száz ige hangzott el a Bibliából az előadásban, mind félremagyarázva a darab szereplője által. A hitem nem engedte, hogy ebben részt vegyek.

Ha már nemet mondás: gondolom, téged is többször megkerestek, hogy szerepelj show-műsorokban – de nem lehet látni ilyenekben, ahogy bulvársajtóban sem. Ezt már a pályád elején eldöntötted, hogy csak a színház legyen a fókuszban?

Amikor én kezdtem ezt a pályát, akkor még nem volt olyan, hogy bulvár, de valahogy a rendszerváltás környékén, a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején kezdtek el olyan irányokat venni a televízió-műsorok meg a média, aztán egyes színházak is – nyilván gazdasági megfontolásból –,  hogy szétnyílt az olló: az igényesebb művészi alkotások és az igényes vagy kevésbé igényes bulvár két külön műfaj lett. Azt tudtam, és el is döntöttem, hogy én nem szimplán a szórakoztatóiparban szeretnék kibontakozni.

Van, aki szereti ezt a világot és meg is találja benne a helyét, de én nem éreztem erre soha késztetést.

Hála Istennek azok a tévésorozatok vagy filmek, amelyekben részt vehettem, mind egy bizonyos szakmai színvonal felett voltak, és nem érzem, hogy bármilyen módon is szégyenkeznem kéne miattuk.

Fel tudsz idézni egy olyan pillanatot vagy életszakaszt, amikor eldöntötted, hogy átadod az életed Krisztusnak?

Régebben azt vallottam, hogy ahhoz, hogy az ember jó színész és igazán nagy művész legyen, mindenfélét meg kell tapasztalni, feszegetni kell a korlátait. Én valóban elkezdtem ezeket feszegetni: drog, nőügyek, társadalmi konvenciók megkérdőjelezése. Nem voltam egy nagy lázadó, de a szándékaimat tekintve elkezdtem deviáns lenni.

Ezek az elképzelt törekvések egyre lejjebb taszítottak, mert hiába történt meg velem valami, amiről beszélni jó volt, valójában a következményei egyre rosszabb állapotba sodortak lelkileg és fizikailag is.

A belső feszültség is egyre nőtt bennem. Az akkori barátnőmmel – aki ma már a feleségem – a gimnáziumban jöttünk össze, egy nagyon tiszta és igazi szerelmi kapcsolat volt anno, és ez is bemocskolódott a művészi útkeresésben, elég nyomorult módon. Végül oda jutottam, hogy valahogy próbáljuk meg rendbe tenni a kapcsolatunkat. Tíz évig tartott ez az egész szakasz, és azt gondoltam, hogy ebből a lelki válságból meg problémahalmazból talán az lehet a megoldás, ha összeházasodunk. Elkezdtünk templomokat keresni, hogy hol legyen az esküvő. Mivel mindketten katolikusnak lettünk keresztelve, mindenféle katolikus templomba elmentünk, de csak mert szerettünk volna, hogy a szép díszlet meglegyen a nagy naphoz.

A vége az lett, hogy kikötöttünk a Torockó téri református templomban, mert egy Nők Lapja-cikket mutatott nekem a menyasszonyom, hogy egy alkoholista házaspár hogyan gyógyult meg az alkoholizmusukból, hogy jött rendbe a kapcsolatuk.

Nagyon meggyőző és szép történet volt, így megkerestük a Pasaréti Református Gyülekezetet, ahol Cseri Kálmán volt akkor a vezető lelkipásztor. Betévedtünk az ő istentiszteletére, amely rám nagyon nagy hatással volt. Összeállt bennem, hogy ez az egész útkeresés, a feszültségek, az ellentmondások a bűn következményei, pedig akkor még nem is ismertem ilyen fogalmakat.

Csak érezted, hogy valami nem stimmel.

Igen, de akkor hirtelen ott minden a helyére került, már az első istentisztelet alkalmával. Nagyon személyes volt, hozzám szólt, megérintett. Elkezdtünk járni a Torockó téri templomba, és végül ott házasodtunk össze, egy puritán református templomban.

Onnantól kezdve, hogy betettem a lábam a templomba, körülbelül egy év telt el, amikor

tudatosan kimondtam, hogy Jézus Krisztus tanítványaként, hitben szeretném az életemet leélni.

Le tudtam tenni a bűneimet, össze tudtam szedni, hogy mi történt velem addig. Valódi pálfordulás volt, 180 fokos fordulatot vett az életem. Megtértem.

Ehhez még párosult néhány nagyon erős látomásszerű esemény, amelyek által bizonyosságot nyertem arról, hogy az, amit a Biblia állít Istenről, a Szentháromságról, Jézusról, a megváltásról, a túlvilágról, a mennyországról, az mind igaz. Nem mondom, hogy az ilyen látomások feltételei annak, hogy az ember igazán hitben járjon, nem kell, hogy ilyenek történjenek vele, sőt, óvatosságra intenék mindenkit, akivel ilyesmi történik, de számomra ez megerősítő volt. Azóta nincs kétség bennem azzal kapcsolatban, hogy a Szentírás igaz.

A teljes interjú ITT olvasható!

Forrás: 777blog

Kiemelt kép: 777blog/Katona Flóra