Interjú Sőregi Anna népművésszel.

Szerelmes mesekönyv vagy a szerelem meseszerűen elmesélve: mindkettő igaz a délvidéki Sőregi Anna népdalénekes és néprajzkutató Széki versek című lemezére. A kivételes érzékkel válogatott anyagot hallgatva az az érzésünk, hogy az öröm és fájdalom keveredésével árnyalt hangulat nem is Szék zárt közösségének világát idézi, hanem saját történetünk eddig fel nem tárt igazságainak ad hangot. Magasra teszi a mércét ez a lány. Nem éri be kevesebbel: az időtlen értékek tükrében mutatja meg arcát, zavarba ejtő őszinteséggel.

Olyan fiatal vagy, hogy gyermekkorod szinte még karnyújtásnyira van, de már nem csak néprajzkutató, de kiforrott népdalénekes is vagy. Honnan ez az elemi kapcsolódás a folklórhoz és a népdalhoz, népköltészethez?

A délvidéki Zentáról származom, és hatéves koromtól egy népi játékokat játszó csoportban töltöttem a délutánjaimat, majd miután kinőttük ezt a műfajt, néptáncos csoporttá alakultunk. A népzenével itt, ebben a csoportban találkoztam először. Azt hiszem, egészen idillikus gyermekkorom volt: olyan meghatározó élmények értek, amik nagyon közel állnak a hagyományos népi kultúra szelleméhez. Zenta kisváros, de magán hordozza a falusi élet jegyeit is, így a természetközelség, a Tisza és a népszokások egyaránt részei voltak az életemnek. A földművelést és a disznóvágást nem „városi” lányként éltem meg, ugyanúgy hozzátartozott az életünkhöz, mint az iskolába járás. Baráti köröm is a népi játékos csoportból alakult ki, később együtt táncoltunk, és mai napig is ezek a legerősebb kötődéseim – akkor is, ha sokan eljöttünk már otthonról.

A folklórral való korai találkozás és a néptáncos múlt még nem biztos, hogy néprajzost és népdalénekest nevel valakiből. Számodra mi jelentette a fordulópontot? 

Amikor már a néptáncos csoportba jártam, rengeteg nyári táborban vettünk részt, itt kaptam azokat a meghatározó impulzusokat, amelyek erre a pályára tereltek. Lenyűgözően sűrű és intenzív élmény egy ilyen tábor. Az első alkalom után mondhatni tábortól táborig éltem: ez vált a fő referenciaponttá az éves programban. Tizenhat éves koromban voltam az első válaszúti és kalotaszentkirályi táborokban, azt hiszem ott történt valami, amit akkor még nem tudtam megfogalmazni magamnak.

Az ELTÉ-re felvételiztél, de Zentáról mehettél volna a sokkal közelebbi Szegedi vagy a Pécsi Tudományegyetemre is. Miért éppen Budapestet választottad?

A távolságnak fontos szerepe volt ebben a döntésben: minél messzebbre akartam kerülni az otthoni környezettől, hogy kiderüljön, tudok-e egyedül, önállóan boldogulni. Lázadó korszakomat éltem. Nem is néprajz-szakra felvételiztem, hanem magyar-szakra, holott otthon egyértelműen a néprajz felé tereltek. Hamar rájöttem, hogy nekik volt igazuk, és bár elvégeztem a magyar-szakot, minoron felvettem a néprajzot is, és a szakdolgozatom témaválasztásában már összekötöttem a két irányt: Szerelem-metaforák a gyimesi népköltészetben címmel írtam a szakdolgozatomat.

Milyen volt Budapesten újrakezdeni az életet?

Az erőteljes, temperamentumos vajdasági lány egyszerre egyedül maradt, és mindent egyedül kellett megoldania. Tehát

a rendszer, amiben otthon éltem, ahol a saját közegemben voltam valaki, és tudtam, hogy ki vagyok, egyszerre összeomlott.

Itt nem ismertem senkit és semmit, tényleg mindent újra kellett teremtenem. Az egyetemen családias környezetbe kerültem, olyan jó társaság alakult ki, hogy lassan kezdtem biztonságban érezni magam: ők vittek el a budapesti táncházakba, és együtt mentünk erdélyi táborokba is. Korábban, középiskolás koromban is jártam már válaszúti, gyimesi, kalotaszentkirályi tánctáborokba, de az egyetemi évek alatt erősödött fel bennem az érzés, hogy nemcsak kutatni szeretném ezt az anyagot, hanem más dolgom is lesz vele. Meghatározó tapasztalat volt például, hogy eltöltöttünk két hetet a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban, majd bevettük magunkat Gyimesbe újabb két hétre.

Ez még mindig a néprajzkutatásról és a néptáncról szól. Mikor kezdtél el énekelni?

Nem zenészcsaládban nőttem fel, és bár a zeneiskolában csellóztam, akkor még nem sikerült megszeretnem a hangszert és a klasszikus zenét. Viszont megszállott táncházas voltam: minden budapesti táncházba jártunk az egyetemen kialakult baráti körrel: nagyon vigyáztunk, hogy garantáltan minden este tudjunk menni valahová. Így persze hatalmas repertoárom volt, és rengeteg népdalt ismertem, nem csak a táncot. És persze énekelgettem magamnak, de nem volt zenei előképzettségem, sosem tanultam énekelni korábban. Egy sepsiszentgyörgyi táncháztalálkozóra tartva megismerkedtem Kelemen Lászlóval, a Hagyományok Háza akkori főigazgatójával, és a hosszú út alatt sokat beszélgettünk. Elmondtam neki, hogy mivel foglalkozom, és biztatott, hogy felvételizzek a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem népi ének-népzeneelmélet szakjára, segít felkészülni. Miután befejeztem az ELTÉ-n a magyar alapszakot, a néprajz minorral, egy évet kihagytam, hogy felkészülhessek a zeneművészetis felvételire.

A teljes interjú ITT olvasható!

Kiemelt kép: Krisztics Barbara / egy.hu