Geert Wilders pártjának győzelme csak azoknak meglepetés, akik az európai magországok valóságát a neolib média szűrőjén keresztül érzékelik, s készpénznek veszik az általa sulykolt, rózsaszínűbb sztereotípiákat.
Csakhogy ezek a társadalmak régóta súlyos letargiában vannak, Shakespeare-rel szólva, saját „rosszkedvük tele” igen hosszan tartóan nehezedik rájuk.
A holland Szabadságpárt most megduplázódó parlamenti eredményének jócskán voltak már európai előjelei. Nem olyan régen Ausztriában történt hasonló radikális előretörés, de azt – politikailag piszkos akciókkal – az Európai Unió jelenlegi főárama még „megoldotta”, anélkül, hogy megfejtette volna az osztrák radikális jobboldal térnyerésének szociológiai titkát. Franciaországban Marie le Pen huzamosabb ideje ijesztgeti a neolib elitet, Németországban az AfD egyre inkább országos méretű alternatívát testesít meg, Olaszországot már Meloniék nemzeti radikálisai kormányozzák, jóllehet az uniós főáram kényszerzubbonyába szorítva. (Wildersék esetleges kormányalakítása lazíthat ezen a ruhadarabon.) És akkor tényleg csak a legjobban szem előtt lévő országokat emlegettük eddig.
Pedig a tartós szociológiai trendek politikailag mindenütt egyre látványosabbak. A középosztály egykor rendíthetetlennek tűnő szociális komfortérzete már a múlté, relatív közbiztonságukat állandó, mindennapi szorongás váltja fel, s újabban már természet adta biológiai identitásaikat is megkérdőjelezik, sőt kulturális hagyományaikat szégyenletessé degradálva, fanyalogva leminősítik.
Túl sok középosztályi frusztráció ez egyszerre: szociális és egzisztenciális fenyegetettség, migráció, terror-veszély, woke, cancel culture – csoda-e, ha mindezeket növekvő többségük képtelen még elviselni is, nemhogy feldolgozni?
Beidegződött középpárti kötődéseiket így aztán az elmúlt két-három évtized alapvetően zilálta szét. Jobb-és balközépen nem találnak már megfelelő válaszokat nyugtalanító kérdéseikre, az új világszemléleti brosúrákhoz, s az ebből fakadó mindennapi neolib dresszúrákhoz pedig semmi kedvük sincs idomulni. Megoldásként még több migráció, még több woke, még több cancel culture? Na, nem!
Enyhén szólva nem érzik magukénak a neolib sasszét, amit hajdani pártjaik mai vezetői végrehajtanak, nem fogadják el, hogy pálfordulásukat – mint a „progresszivitás” követendő útját – jelöljék ki nekik.
Nem érdekli őket, hogy emiatt a populizmus stigmáját (és ez a legenyhébb bélyeg…) sütik rájuk, ellenkezőleg, mind inkább a saját észjárásuk diktálta utat követik. Olyan pártok felé fordulnak, amelyek nem a médiatükröt, hanem a szociológia tényeit érzékelve alakítják politikájukat. Nem fognak rajtuk a neolib nyelvpolitikai trükkök, amelyekkel 20. századi rémfogalmakat húznának rá a 21. század szociológiai valóságára, hogy ezzel elrettentő ideológiai karanténokba zárhassák a főárammal dacolókat. De a nyugati középosztály jó része ma elszántan protestál, miközben a rémideológiákat úgy rázza le magáról, mint kutya a vizet. Abból indul ki, amit lát és tapasztal, s nem abból, amit a főáramú média mindenáron láttatna vele.
Nem tudni, mi lesz holnap Hollandiában, csak egy biztos. A neolib erők mindent megtesznek majd, hogy „semlegesítsék” Wilderséket.
Sikerül-e, vagy sem, meglátjuk. De ha sikerülne, akkor a valóság holnapután még keményebben jön majd szembe velük.
Kiemelt kép: Geert Wilders, a Szabadságpárt (PVV) vezetője támogatóihoz beszél a holland előrehozott parlamenti választások estéjén Hágában 2023. november 22-én. Hollandiában azért tartanak előrehozott választást, mert Mark Rutte, az országot 12 éve vezető miniszterelnök 2023 júliusában lemondott, miután négypárti koalíciója amely a VVD-ből, a baloldali liberális 66-os Demokratákból, a kereszténydemokrata CDA-ból és a kálvinista Keresztény Unióból áll a menekültügyi törvények szigorítása körüli vita miatt megbukott. MTI/AP/Peter Dejong
