A főúri és nemesi családok karácsonyi ajándékozási szokásait főként a korabeli levelezésekből és későbbi beszámolókból ismerhetjük meg.

Erdély egyik legszebb kastélyában, gróf Teleki Mihály gernyeszegi kastélyában – amit nem véletlenül tartottak „a Maros ékkövének” –, karácsonykor összegyűjtötték a tanyasi gyerekeket és mindenki ajándékot kapott. Teleki Mihály így vallott erről:

„Az igáskocsisunk, Andris kiment az erdőpásztorhoz, kivágták a fenyvesrészből az általa kiválasztott fát, ő behozta, s felállítottuk lent, a mosókonyhában. Nagyon szép magas fát hoztunk, olyan magasat, mint a mosókonyha. Azt beletették egy talpazatba, addigra már előkészítettük a díszítést, színes-fényes papírból kosarakba jött füge, aszaltszilva, kockacukor, dió, a fiúknak bicsak, a lányoknak baba, miegymás. A kosárkákat felakasztottuk a fára, meg sok gyertya is került rá. Egy hosszú asztalon sorakoztak a szilvaízes cipók, minden gyerek kapott azt is. Mi szépen felöltözve lementünk, a majorból meg a tanyáról ökrös szekérrel vagy szánon behozták a gyerekeket a kastélyba, s aztán a karácsonyfa alatt volt nagy ajándékozás, tizenöt éves koráig minden gyermek ajándékot kapott… Bejött a pap, mondott egy rövid imát, és elénekeltünk egy karácsonyi dalt. Azt hiszem, a „Csillog, villog már fent ragyog”-ot, a falusiak azt szerették a legjobban.”

Cziráky Margit hercegné és IV. Esterházy Miklós idejéből könyvet is olvashatunk a kor főúri karácsonyi szokásairól, ami 1901-ben jelent meg Londonban A Versailles Christmas-tide címmel. Margit hercegnéről pontosan tudjuk, milyen különös gondot fordított a karácsonyi előkészületekre: még szokásos abbáziai kúrájáról is levélben intézkedett férjének a megfelelő fa kiválasztásáról. Az arisztokrata családoknál a jótékonykodás és adományosztás a nők feladatai közé tartozott, és nagyasszonyaink között senki sem akad, aki ezt ne vállalta volna szívesen. Margit hercegné nemcsak a gyermekeket, de a szegényeket, az idős asszonyokat és a munkaképtelen férfiakat is megajándékozta, sokszor nemcsak tárgyi adományokkal, de pénzzel is.

Bánó Attila történész Régi magyar családok – mai sorsok című könyvéből többet is megtudhatunk egy-egy nemesi család kései leszármazottjától a hajdani karácsonyokról. A csillogás és bőség, amit a kastélykarácsonyok természetes velejárójaként gondolunk, valóban létezett, de a szó szellemi és lelki értelmében is.

A karácsony ez összefogásról, az együttes készülődésről és a közös munka jutalmaként megteremtett ünnepi hangulatról szólt.

Legtöbb helyen a karácsonyfadíszeket maguk készítették, és az enteriőrök kidíszítésében is részt vettek.

Gróf Festetich Ilona így emlékezik gyermekkori karácsonyairól:

„Nálunk karácsony előtt papírvagdosás, lombfűrészelés, ragasztás volt. Körbeültük az asztalt, és csomagoltuk a karácsonyi cukrokat, mert a Jézuskának nagyon sok dolga van, segíteni kell neki. Igen, nekünk szép gyerekkorunk volt.”

Hasonló meghittségről árulkodnak gróf Buttler Klára szavai:

„A karácsonyokat is a majorbeli családokkal együtt ünnepeltük. A szalonban egy szépen feldíszített, hatalmas karácsonyfa állt. A férfiak az udvaron gyönyörű »szentföldi« lármát csaptak. Volt, aki furulyázott, mások csengőket, kolompokat ráztak, ostorokat pattogtattak, sípoltak vagy kürtöt fújtak. Amikor csend lett, mindenki bejött a kastélyba. A gyerekek karácsonyi énekeket énekeltek, papa pedig boldog ünnepeket kívánt. Ezt a szokásos borkimérés követte, majd a mamám mindenkinek ajándékot adott.”

Mi kerülhetett a kastélyok és kúriák ünnepi asztalaira karácsonykor?

Az egyik forrás a főúri szakácskönyvek anyaga – amelyekből leginkább a recepteket ismerhetjük meg –, emellett levelezések és egyéb beszámolók is fel-felvillantanak részleteket a korabeli arisztokrácia étrendjéről. A teljes kép azonban ismeretlen – ezt el kell ismernünk, hiszen a témának eddig nem született monografikus feldolgozása.

Általánosságban elmondható, hogy a főúri konyhát

a 15. században az akkor még rendkívül drága bors, a gyömbér és sáfrány használata és az alapanyagokkal való nagyvonalú, mondhatni pazarló gazdálkodás jellemezte, a ma ismert fogások sorrendje csak a 18. században alakult ki.

Általános volt a főúri asztalokon a fogások halmozása, ami nem kis teljesítményt kívánt a szakácsoktól és fogyasztóktól is. A halakat például igazi bravúr lehetett hűtőgép nélkül a tengertől az asztalig szállítani, és ha nem volt citromlé, azt is pótolni kellett valahogy – például savanyú szőlőlével.

Természetesen sok olyan alapanyag és fogás is volt, amit ma már nem fogyasztunk, vagy éppen ismét felfedezzük. Az írós vaj régi találmány, de reneszánsza nem töretlen: most kezdjük újra felfedezni. A páva, ami a 17. századi arisztokrácia menüjében az egyik különlegesség volt – no nem az íze miatt –, az ma már leginkább díszmadár, és nem kell tartania az ünnep közeledtétől.

A 19. század újabb fordulatot hozott a főúri konyhába: megjelent a francia hatás, és a nehezen beszerezhető alapanyagok presztízsével is kérkedő, finomkodó szakácsművészet. Ekkor még bőven jellemző, hogy az egzotikumok – mint a kávé, a csokoládé és cukrozott édességek – kevésbé elérhetőek a középső népréteg, pláne a parasztság számára, de a főúri asztalokon már természetesnek számítanak. A hal és a disznóhús, a szárnyasok, a különféle pástétomok és kocsonyák, a bejgli és az édes-habos sütemények ugyanúgy részei voltak a gazdag menüsornak, mint az aszalt gyümölcsök, a különféle borok és emésztést segítő párlatok.

A karácsony a főúri családok számára is kiemelt ünnep volt, tehát ilyenkor a leggazdagabb menüsorokat állíttatta össze a ház úrnője a szakácsnéval. Különösen azért, mert a nagy család előtt, majd az ünnep folyamán a látogatóba érkező vendégek számára is bizonyítani kellett a töretlen vagy éppen emelkedő színvonalat, s ha ez már nem volt, el kellett fedni a hiányosságokat. A jó ételnél talán csak a jó bor és a kiváló társaság tudja feledtetni az átmeneti és állandó nehézségeket – többek között ezért is maradt a fény ünnepeként is emlegetett karácsony mindannyiunk egyik leggazdagabb ünnepe.

egy.hu

Kiemelt kép: Pixabay