Utálom a reklámokat. Nem egyformán és nem ugyanabból az okból, de szinte mindegyiket. Önök is? De miért?
Én nem azért utálom, amit általában a reklámokkal kapcsolatban emlegetni szoktak, nevezetesen, hogy hazudnak. Ezt még lenyelném, mert tudomásul veszem, hogy – finoman szólva – nem mutatják meg az igazság minden szegmensét. Elvégre a reklám azért van, hogy rám tukmáljanak valamit, amit esetleg soha nem vennék meg, hát persze, hogy szépítik a valóságot. Ki lenne az a tökkelütött, aki megvenné például a szuperszupi mosógépet, ha azt is elárulnák, hogy a garancia lejárta után egy héttel be fog dögleni? Mellesleg a vedd-használd-dobd el-vegyél újat korunkban mindenki tudhatja, hogy amikor egy „megbízható” mosogatógéppel akarnak víztakarékosságra ösztönözni, valójában a gyártót picit sem érdekli, mit takaríthatunk meg, csak hangozzék bíztatóan az ajánlat, fizessünk és annyi. Lehet, hogy a gép megbízható, de a reklám kicsit sem.
Ma már az sem zavar, ami régebben halálra idegesített, nevezetesen a filmeket sűrűn megszakító reklámblokkok. Vagy ahogy a Kedvenc Marslakóm című filmben Martin nagybácsi (Christopher Lloyd a marslakó) fogalmaz: Sose lesztek kultúrfaj…ha filmeket tesztek a reklámok közé.
A reklámszünetnek két előnye van. Kiválóan alkalmas arra, hogy bármit csináljon az ember reklámnézés helyett, meg arra is, hogy a feleségem soha egyetlen filmet se tudjon végignézni, mert a reklámok alatt elalszik.
Akkor mi bajom a reklámokkal? Az, hogy általában bugyuták? Nem, ez még megszokható. Az, hogy az élet minden problémájára egyetlen megoldást kínálnak, a gyógyszerek és gyógyhatású készítmények nyakló nélküli nassolását? Mert ugye ha valamennyi „ajánlattal” élnénk, akkor már nem élnénk. Hát igen, ez már kicsit felkavaró. Főleg, amikor azt kérdezik: Téged is lelassít a fejfájás? Erre mit lehet mondani? Á, dehogy, egy jó kis migrén inkább megszépíti az életemet? Marhaság már a kérdés is. De ez még mindig nem elég ahhoz, hogy az ember utálja azokat.
Ami viszont valóban megfordítja bennem a borjút, az az, amikor szinte a képembe fröcsögik, hogy mennyire nem tekintenek fontosnak. Nem csak engem, az egész magyar piacot. Ezt azok a reklámok közlik velünk, amelyek ékes angol nyelven szólnak. Nem az angollal van bajom, azt a nyelvet is megértem (mások talán nem annyira), de amelyik cég annyira nem becsül minket, hogy szinkronizáltassa az üzenetét, az mit keres nálunk? És minek reklámoz? Hiszen annyit sem hajlandó ránk költeni, hogy magyar hangot adjon a reklámjának.
Azt sem bírom elviselni, amikor egy egészen érthetetlen, zagyva képsor után bejelentik: Tudjuk, mire vágysz. Tudjátok a rossznyavalyát! Nem ismertek, soha nem vettem tőletek semmit, akkor honnan a csudából tudnátok? Jelzem, nem is árulnám el, mire vágyom, azt ugyanis tőletek semmiképpen sem kaphatnám meg.
Amin pedig különben dühbe jövök, aztán megint, az az aljasan sugalmazó reklám. Van ilyen, egy telekommunikációs cégé. Ráadásul karácsonyinak álcázott! (Ez a Karácsony nem az azonos nevet viselő alak.) Talán látták már. Kiscsávó hazatér, danolva az Ó szép fenyő (Ó, tannenbaum) dallamát, de valami katasztrofálisan összefércelt szöveggel. Aminek egy része maga az aljas üzenet. A nagybácsi a diplomájáról kérdez, a nagynéni a párkapcsolatáról, az anyukája pedig azt firtatja, mikor lesz már esküvő. Mire a koma ezt gondolja: Mentsen meg most valaki.
Lehet ezt a reklámot úgy értelmezni, hogy a nyomulós rokonoktól mentsenek meg, de a reklámozó cég előéletét ismerve nekem az jön le, hogy a házasságtól és gyerektől kellene megmenteni. Nem gondolnám ezt, ha nem tudnám, hogy alig egy évvel ezelőtt ugyanez a társaság adta dolgozói kezébe a Transzgender Kézikönyvet, hogy kötelező viselkedési kódexként használják. Gondolom a reklámot készítő is olvasta…
Azért nem egészen mondtam igazat, mert vannak reklámok, amelyeket elviselek. Akad köztük aranyos, szellemes, kreatív. Nem az Amundsen-féléket, amelyek örök felfedezőként tekintenek rám (Fedezd fel ezt, fedezd fel azt), hanem mondjuk a kis zöld figurásakat. Pont Huúúú. Bár nem tudom, miért kellene olyan okosórát vennem, amely mindenhová elkísér. Maradjon csak otthon, odatalálok egyedül is.
Nem hittem volna, de megtörtént a csoda (Karácsony idején ez természetes!), van egy reklám, amelyért kifejezetten rajongok. Szereplői a Vén Bolond (Bodrogi Gyula) és a Nyikhaj (Szilágyi Tibor), üzenete a szeretet, a megbékélés. Nem csak a két csodálatos színész önmagában is remek alakítása miatt vagyok oda érte, hanem mert ennek a reklámnak lelke van. Ha meghallom kísérő zenéjét, rohanok a képernyő elé és huszadszorra is összeszoruló torokkal nézem végig. Pedig reklám, mélyen elrejtve ott van benne az üzlet, egy hívás, ami ugye pénzt jelent a cégnek, de mostantól szívesen fizetek.
Ha csak ilyen reklámok lennének, tényleg ki lehetne hagyni közülük a filmeket.
Szerző: Ifj. Tóth György
Fotó: Shutterstock
