Európát a második világháború romokban hagyta, ebből kellett felépítkezni, ám a háborút túlélt nemzedék, különösen a háború által erősen sújtott országokban, erejét megfeszítve egy évtized alatt helyreállította a gazdaságot, és a gyors gazdasági növekedés a következő évtizedekben is fennmaradt.
Európa nyugati felének átlagos gazdasági növekedése több mint két évtizeden keresztül, egészen az 1973-as első kőolajár-robbanásig elérte az évi 5,3 százalékot. Hogy ez mit jelent, azt jól mutatja, hogy a háború után szinte éhező európai lakosság, a hetvenes évekre már nemcsak jóllakott lett, de autóval járt, ki Fiattal, ki Citroënnel, ki pedig Volkswagennel, esetleg Mercedesszel.
Az európai jólétet, vagyis azt, hogy a javakból viszonylag széles társadalmi réteg részesedett,
az úgynevezett európai szociális piacgazdasági modell alapozta meg, amely a háború után egy általánosan elfogadott gazdaság- és társadalompolitikai felfogás volt, de amelyet sokan Ludwig Erhardt német kancellár nevével kapcsolnak össze.
Ludwig Erhardt 1949 és 1963 között Konrad Adenauer gazdasági minisztere volt, majd Németország kancellárja lett. Nevéhez fűződik a német gazdasági csoda, amelynek során a romokban lévő ország két évtized alatt nemcsak Európa és a világ vezető gazdasági hatalma lett, de egyben széles társadalmi rétegeknek tudott olyan magas életszínvonalat biztosítani, amely példát mutatott nemcsak Európának, hanem az egész világnak is.
Erhardt minden erejével ellenállt az akkor is kísértő liberális gazdasági nézeteknek: „Nem vagyok hajlandó fenntartás nélkül és a fejlődés minden szakaszában elfogadni a piacgazdaság ortodox játékszabályait… Éppen ez a, hamisan értelmezett szabadság vitte sírba a szabadságot és az áldásos szabadelvű rendszert” – mondta annak idején.
A Jólétet mindenkinek című könyve ma is megvásárolható, talán nem ártana egy-egy példányt karácsonyi ajándékképpen az Európai Unió vezetőinek megküldeni.
Erhard felfogása általános volt a háború utáni politikusi nemzedékben, amely felfogást elméletileg John Maynard Keynes közgazdasági nézetei alapozták meg. Keynes a harmincas évek nagy gazdasági válsága után rámutatott arra, hogy az államnak milyen szerepe van a gazdasági stabilitás és fejlődés elősegítésében. Az ő nézetei váltak uralkodóvá Európában (és részben Amerikában) egészen az 1973-as kőolajár-robbanásig.
A kőolajár-robbanás, amelynek kiváltó oka az arab–izraeli háború és ennek nyomán az arab olajembargó volt, jelentős gazdasági visszaesést okozott az Európai Gazdasági Közösségnek. Az infláció nagymértékben megugrott, egy évtizeden keresztül évi tíz százalék körül mozgott, ugyanakkor a gazdasági növekedés a korábbi negyedszázadot jellemző 5–5,5 százalékról 2 százalékra esett vissza. A korábbi keynesiánus eszközökkel az inflációt nem lehetett megfékezni, és ekkor kerültek előtérbe a liberális gazdasági elvek, ekkor tért át a nyugati világ a neoliberális gazdaságpolitikára.
A neoliberális közgazdászok azt állították, hogy minden probléma oka az állam gazdasági beavatkozása, tehát ezt le kell építeni.
Vagyis az állami tulajdont privatizálni kell, a korábbi szabályozásokat, például a pénzügyi spekulációk megfékezésére hozott törvényeket eltörölni, a külkereskedelmi korlátokat, különösen a tőke mozgása előttieket felszámolni.
Privatizáció, dereguláció, liberalizáció ez a hármas jelszó volt az új (neoliberális) gazdaságpolitika vezérelve.
Korábban a banki kamatlábakat szabályozták, volt egy kötelezően előírt felső határuk (mintegy 6–7 százalék), ezt most megszüntették, a kamatlábak 10–15 százalékra ugrottak fel, amivel sikerült is az inflációt csökkenő pályára állítani (hét év alatt 4 százalékra csökkent) de a korábban hitelt felvett országok (például Magyarország) adósságcsapdába kerültek. Az adósságcsapda azt jelentette, hogy a korábban eladósodott országok hiába értek el már jelentős export-többletet, a hatalmas kamatok miatt kiáramló jövedelem finanszírozására újabb hiteleket kellett felvenniük, így adósságuk tovább nőtt.
A dereguláció, a korábbi szabályozás megszüntetése (különösen a pénzügyi szférában) az 1929-as bankcsőd óta nem látott hatalmas spekulációkhoz vezetett és az 1990-es évektől kezdve visszatérő pénzügyi válságokat okozott. Az IFR pénzügyi hírportál a neoliberális dereguláció óta nyolc nagyobb pénzügyi válságot sorol fel, amelyből a 2007-2008-as hazánkat is erősen érintette, és nagyban hozzájárul az akkori kormány bukásához.
A neoliberális dereguláció és a személyi jövedelemadók progresszivitásának jelentős csökkentése következtében számottevően növekedtek a jövedelmi és vagyonegyenlőtlenségek.
A patinás amerikai Brookings Intézet egy legutóbbi elemzésében azt mutatta ki, hogy a felső 10 százalék jövedelmei az elmúlt negyven évben erőteljesen nőttek, az alsó 50 százalékban lévők pedig különösen nagy veszteséget szenvedtek el. Az egyenlőtlenség növekedése a középosztály eróziójával és a generációk közötti mobilitás csökkenésével járt. Az egyenlőtlenségek növekedése és az általuk kiváltott szorongások szítják a társadalmi elégedetlenséget, és az egyre egyenlőtlenebbé váló társadalom gyengíti a közintézményekbe vetett bizalmat és így alááshatja a demokratikus kormányzást.
A növekvő globális egyenlőtlenségek a geopolitikai stabilitást is veszélyeztethetik.
Az Európai Unióban a nyolcvanas évek végén következett be a neoliberális fordulat és jórészt a Maastrichti Szerződéshez köthető. Ez a szerződés szolgálta egyben az euró bevezetése feltételeinek megteremtését is. Az euró bevezetésével azonban a kevésbé versenyképes déli országok, mindenek előtt Görögország, Olaszország, Spanyolország, nagymértékben eladósodtak, fejlődésük lelassult vagy meg is állt, a fejlettebb régiókhoz (az unió északi részéhez) való felzárkózásuk pedig megtorpant.
A bajokat tetézi az Európai Unió irracionális klímapolitikája.
A német Zöldek nyomására az Unió olyan célokat tűzött ki, amelyek megvalósíthatatlanok. Ilyenek – többek között – a szén-dioxid-kibocsátás 2050-ig történő zéróra csökkentése, a lakások fűtésének megújuló energiára való átállítása, a benzin- és dieselhajtású autók gyártásának betiltása, majd a forgalomból való kivonása, az energiaellátás szél- és napenergiával történő biztosítása.
Ezek az intézkedések már eddig is padlóra küldték az európai gazdaságot, különösen a német ipart, amelynek termelése 2015 óta 5 százalékkal csökkent, miközben a fejlett északi és a volt szocialista országok ipara 20-50 százalékkal növekedett (Dánia 31 százalék, Svédország 16 százalék, Lengyelország 50 százalék, Magyarország 26 százalék). Németország lehúzta a vele szoros kapcsolatban lévő Franciaország iparát is (2 százalékos csökkenés) és ők együtt, gazdasági súlyuk miatt, az Unió egészének fejlődését gátolják. Mindez kihat a GDP növekedésére is, amely az adott időszakban mindössze 1,7 százalékos átlagos ütemet ért el.
Az országok növekedési lehetőségeire általában az jellemző, hogy a fejletlenebb országok gyorsabban tudnak növekedni, mint a fejlettebbek.
A fejlettebbek ugyanis az úttörők, jelentős ráfordításokkal ők fejlesztik ki az újabb és újabb, egyúttal termelékenyebb technológiákat, amelyeket azután a fejletlenebbek különösebb ráfordítások nélkül átvehetnek és így a technológia fejlesztéséhez szükséges erőforrásokat a gazdaság fejlesztésére fordíthatják.
Mivel az Európai Unió országai összességében fejletlenebbek, mint az Egyesült Államok, azt vélelmezhetnénk, hogy az Unió gyorsabban tud fejlődni, mint Amerika. Ez így is volt a háború utáni évtizedekben. Egészen a Maastrichti Szerződésig, az Unió gazdasági növekedése 0,8 százalékponttal haladta meg az Egyesült Államokét, azóta viszont 0,6 százalékponttal elmarad tőle, ami világosan mutatja Brüsszel alapvetően elhibázott – ideológia-vezérelt – gazdaságpolitikáját.
Ezt természetesen sokan világosan látják, többek között a német ipari vezetők és a fősodor által szélsőségesnek nevezett olyan pártok is, mint a német Alternatíva Németország Számára (AfD).
Ezek a pártok azonban, bár népszerűségük egyre nő, még kisebbségben vannak az Unió egyes országaiban. Brüsszel irracionalitása miatt azonban könnyen előfordulhat, hogy a jövő évi választásokon a valós nemzeti és európai érdekeket és értékeket védő pártok számottevő sikereket érnek el. Az írástudóknak segíteniük kell őket abban, hogy minél több európai polgár döbbenjen rá: a jelenlegi irracionalitással szemben van alternatíva Európa számára.
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója
Borítókép forrása: pixabay.com
