Lehet-e egyszerre két nemzet hűséges polgára valaki? Szeretheti-e egyként valaki szülőhazáját és befogadó országát? Fájhat-e idegen születésűként egy embernek a magyarok fájdalma? Valaha nemmel válaszoltam volna a költői kérdésre – de aztán megismertem Konrad Sutarskit.

Végzettségét tekintve mezőgazdasági mérnök, aki találmányaival több díjat is elnyert, miközben – vagy ennek ellenére – író, költő, műfordító. Szinte képtelen kettősség.

– Pedig nem az. Lengyelországban már belekontárkodtam az irodalmi életbe, verseket írtam és részt vettem a jelenleg már legendás poznańi Wierzbak irodalmi csoport alapításában, amely a lengyel irodalom történetében az első országos költői fesztiválokat szervezte. Mindig élt bennem a kettősség, vagyis reál területen dolgoztam, közben humán érdeklődésem is megmaradt.

Mielőtt tovább görgetnénk a történetet, lépjünk kicsit vissza az időben, a gyermekkor egy meghatározó, kegyetlenül tragikus pillanatáig, Katynig.

– Édeaspám tartalékos tisztként szolgált a háború alatt és amikor a németek elfoglalták Lengyelország nyugati, az oroszok pedig a keleti területét, az utóbbiak elhurcolták. Vártuk, hogy a háború után hazatérjen, de soha többet nem láttuk. A katyni szovjet vérengzés áldozata lett, amiért is soha nem tudtam megbocsájtani a kommunistáknak. Ezért is vettem részt 1956-ban a poznani megmozdulásokban, igaz, nem fegyverrel, de én is ott voltam a rendszer ellen tüntetők között. Amikor pedig hírét vettem a magyar forradalomnak, természetesen lelkesen támogattam a kommunista hatalom ellen harcolókat. Három verset is írtam a magyar forradalom tiszteletére, persze „virágnyelven”, hogy értse, akinek van füle a hallásra, de a cenzúra se tudjon belekötni.

Ez azonban még nem magyarázza, hogy miért választotta új hazájának Magyarországot.

– Ennek nagyon prózai oka volt. 1960-ban egy tanulmányút hozott el ebbe az országba, amelyikről akkor még nagyon keveset tudtam. Azt szoktam mondani, hogy „szakmai turistaként” jöttem ide, mezőgazdasági gépgyárakat kerestünk fel. A Teremtő azt akarta, hogy ezen az úton találkozzam a feleségemmel, mert ha ez a találkozás nem történt volna meg, valószínűleg másként alakul az életem. Miatta jöttem vissza, majd 1963-ban össze is házasodtunk. Ennek már 60 éve! Nos, az első két évet Lengyelországban töltöttük, de kiderült, hogy a nejem nem érzi jól magát a számára idegen környezetben, úgyhogy visszajöttünk Magyarországra. Én azonnal kaptam munkát és több találmányom is díjakat nyert. Igaz, akkor még nagyon keveset tudtam magyarul, de a kollégáim olyan szeretettel fogadtak és annyit segítettek, hogy hamar otthon érezhettem magamat. Az is furcsa, de egyúttal rokonszenves volt, hogy míg a lengyelek jobbára „uramnak” és „asszonyomnak” mondják egymást, a magyarok általában tegeződnek, ami meghittebb viszonyt feltételez az emberek között.  Lassanként megismertem az ország történetét, történelmét, és felfogtam, hogy a magyar egy ősi nemzet, amelynek sok dicsőségben és még több megpróbáltatásban volt része. Sok a közös és persze sok az eltérő vonás, történés a két nemzet között, szóval lassanként félig magyarrá lettem.

Miközben szülőhazája kultúráját velünk, a magyart pedig a lengyelekkel ismertette meg.

– Hiszen mégiscsak lengyel származású vagyok, így mindig kötelességemnek éreztem, nomeg szívesen vállaltam is a szülőhazám képviseletét. A  magyarországi rendszerváltás után a Lengyel Információs és Kulturális Intézet első igazgatója voltam, dolgoztam az Országos Lengyel Kisebbségi Önkormányzat első illetve háromszor választott elnökeként, létrehoztuk a Magyarországi Lengyelség Múzeumát és Levéltárát, amely aztán az 1000 éves lengyel-magyar kapcsolatokat vizsgáló kutatóközponttá fejlődött. Kezdetben az intézmény vezetője, később igazgatója voltam, egészen nyugdíjazásomig, 2014-ig. Nem mellékesen az akkoriban alapított Duna televízió számára készítettem filmeket Lengyelországról, tudósítottam az ottani eseményekről.

Nem lehetett egyszerű lélekben is félig magyarrá lennie, hiszen a kádári rezsim gondoskodott róla, hogy a lengyeleket amolyan seftelő, törölközőárus népségként állítsa be. Ez biztosan rosszul eshetett egy született lengyelnek.

– Tudni kell, hogy amikor ezt a képet festették rólunk, Lengyelországban sokkal rosszabb volt a helyzet, mint Magyarországon. Állandó áruhiánnyal küszködtek és anyagiakban sem dúskáltak, hát úgy próbáltak megélni, ahogy tudtak. Egy alkalommal vonattal utaztam Varsóból Budapestre és az a férfi, aki szintén Magyarországra tartott, megpróbált áthozni már nem is tudom, miket. A vámosok persze elvették tőle amit találtak, én meg kezdtem volna magyarázni neki, hogy az ilyen dolog nem vet jó fényt a lengyelekre, ő meg azt vetette ellen, hogy csak így tud valami keveset biztosítani a családjának. Már majdnem Budapestre értünk, amikor elővett valamit, nem emlékszem, hogy mit, amit a vámosok nem találtak meg és megkérdezte tőlem, nem akarom-e megvenni tőle. Hiába, szorult helyzetben az ember mindennel megpróbálkozik, de ez nem az ő, hanem a rendszer hibája volt. A kényszer nagy úr.

Mikor érezte úgy, hogy Magyarország nem csak tartózkodási helye, hanem hazája is lett?

– Ezt meg is írtam a „Mennyegzőm Magyarországgal” című írásomban. Számomra a Balaton új élményt jelentett, mert a Balti-tenger még forró nyarakon is hűvös, a magyar tenger ellenben felmelegszik, úgyhogy nagy boldogan úszkáltam benne. Aztán, amikor kijöttem a vízből, észrevettem, hogy eltűnt a jeggyűrűm. A vízben veszítettem el, vagyis eljegyeztem magam a Balatonnal, Magyarországgal.

Ha verset, prózát vagy történelmi elemzést ír, lengyelül vagy magyarul teszi?

– Mindig lengyelül, aztán készítek egy nyersfordítást és megkérem irodalmár barátaimat, hogy öntsék veretes formába. Ezért aztán nem tévedek, ha azt állítom, hogy ezek a fordítások jobbak, mint ha csupán egyik nyelvről a másikra ültetnék át a műveket. Mert én is ellenőrizni tudom, hogy jól megértették-e, amit kifejezni, elmondani akartam. Általában igen, de akadnak félreértett mondatok, gondolatok, amiket aztán kijavítanak. A könyveim egy része pedig két nyelven jelennek meg, vagyis egyszerre szólnak mindkét hazámhoz.

Mi azt mondjuk, magyar az, akinek fáj Trianon. Ha ez igaz, márpedig szerintem az, akkor Ön igazán magyar. Másként miért született volna meg például „A visegrádi szövetség Trianon tükrében”  című munkája? Ha nem lenne félig magyar szívű, miért készült volna el a „Kettős hazában” válogatás, vagy éppen a „Lengyelország és Magyarország a keresztény Európa védőbástyái a múltban és a jelenben” című tanulmánya?

– Trianon igazságtalansága nem hagyja nyugodni az embert. Akkor sem hagyna, ha nem itt élnék, mert a lengyeleket is hasonlóan próbálta meg a történelem, Igaz, ma nagy ország a szülőhazám, de az évszázadok során háromszor is leradírozták a térképről. Magyarországot pedig galád módon megcsonkították, majdnem annyira, hogy ne legyen képes tovább létezni. Isteni csoda éa a magyar emberek fantasztikus teljesítménye, hogy mégis megmaradt. Ez az igazságtalanság akkor sem hagyhatja nyugodni az embert, ha egyébként nem kötődik az országhoz.

Ma sincs könnyű helyzetünk, az Európai Unió neoliberális, neobolsevik vezetése mindent megtesz azért, hogy olyan dolgokra kényszerítsen minket, amelyeket mi nem akarunk. Úgy látszik, be akarják teljesíteni, amit Trianonnal még nem teljesen tudtak.

– Ami ma Európában történik, az egyre tragikusabb. A szemünk láttára csúszik egyre mélyebbre, veszíti el identitását, próbálják kitépni keresztény gyökereit és ez a züllés fájdalmas annak, aki szereti az öreg kontinenst. Keletről és délről ismét a harcos iszlám ostromolja a földrészt, az Atlanti-óceán túloldaláról pedig haladónak álcázott torz ideológiák szökőára zúdul rá, például a gender és egyéb áltudományos zsarnokságok képében.  Közben Európa – különösen a nyugati szélén – szekularizálódott, eltávolodott a krisztusi hittől, a kereszténység pedig egyre kevésbé tudja betölteni az erkölcsi iránytű szerepét. Ezért tartottam fontosnak, hogy Európa két legkeresztényibb országában – Lengyelországon és Magyarországon – közzé tegyem a költőkhöz szóló üzenetemet és dolgozom azon a kétnyelvű antológián is, amelynek magyar címe „Hívnak a harangok az Úrangyala imádságra”, tárgya pedig az európai keresztény identitás védelme.

Kétféle nemzeti elkötelezettségének „magyar felével” talán elégedett lehet, ám ami a lengyelt illeti, nos, a Tusk kormányzat ügyködése komoly aggodalomra adhat okot.

– Nem kétséges, hogy a mostani lengyel koalíció veszélyes irányba tereli az országot. Abban viszont, hogy egyáltalán hatalomra kerültek, a PIS hibája is szerepet játszott, legalábbis én így látom. A hiba ott történt, hogy nem kerestek maguknak szövetségeseket, úgy gondolták, hogy ha az előző két választást egyedül tudták megnyerni, így lesz ez most harmadszor is. Nagy aggodalommal figyelem azt, ami most a szülőhazámban történik és nagyon remélem, hogy ez nem marad így sokáig. Bízzunk Istenben és a lengyelek többségének bölcsességében.

Az Ön munkásságát, tevékenységét számtalan kitüntetéssel ismerte el a lengyel és magyar kormány egyaránt. Elnyerte a három legmagasabb magyar állami szakmai kitüntetést: a Nemzetiségekért díjat, a Móra Ferenc muzeológiai díjat és a József Attila irodalmi díjat, ezenkívül megkapta magyar Érdemrend Lovagkeresztjét és a magyarországi lengyelség legrangosabb kitüntetését, a „Szent László” díjat is. Lengyelországban kitüntették a lengyel Érdemrend Lovagkeresztjével és a Lengyel Kultúráért Gloria Artis díj bronz fokozatával. Ezekhez mérten mit jelent Önnek, hogy most magyar Szellemi honvédő díjat vehet át?

– Nagyon sokat. Szinte el sem hiszem, hogy lengyelként magyar szellemi honvédő lehetek. Nagy megtiszteltetés és öröm ez nekem, remélem, hogy amíg tellik az erőmből, továbbra is választott hazámért tevékenykedhetek.

Szerző: Ifj. Tóth György

Címlapkép: Ifj. Tóth György / civilek.info